Ruprecht Esztert, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Biológiai és Ökológiai Intéztének oktatóját a nemrég elnyert Mestertanár Aranyérem kapcsán kérdeztük a tehetséggondozás múltjáról, jelenéről, kilátásairól, szakmai előképeiről, a tehetségekkel való foglalkozás intézményes támogatottságáról.
A Mestertanár Aranyérmet azoknak az oktatóknak ítélik oda, akik legalább tíz éve foglalkoznak tehetséggondozással és hallgatóik sikeresen szerepeltek az OTDK-n. Mesélne kicsit erről a tíz éve folyó tehetséggondozásról? Milyen műhelyei, intézményei voltak az Ön esetében az évek során?
Jellemző a generációmra, hogy úgymond a semmiből indítottunk. Amikor 2001-ben tanársegédként odakerültem az akkori Növénytani Tanszékre, egy asztalon és széken kívül semmi mást nem tudtak biztosítani számomra. Nem létezett tehetséggondozás, és pezsgő tudományos élet sem volt. Mi is inspirálta volna a hallgatókat?
Szép lassan elkezdtek jelentkezni hozzám a diákok, akik szerettek volna érdekes kutatási témákba bekapcsolódni. Nyitott voltam erre, sőt örültem, hogy a Magyarországon frissen szerzett tapasztalatomra (doktori fokozatomat az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szereztem) mások is kíváncsiak. Az egyetemi oktatás során soha nem rajongtam igazán a frontális oktatási formáért, ezért aztán boldogan vetettem bele magam az egyéni vagy kiscsoportos foglalkozásokba.
Egy-két év alatt kialakult egy hallgatókból álló kis csapat, akikkel közösen megültük a Botanika Klubokat, sokat beszélgettünk szakmai témákról, de legfőképpen lelkesítettük egymást és tanultunk egymástól. Később, amikor már minden hallgatónak kialakult a saját kutatási témája, a klubdélutánok is átalakultak: 1-2 órás megbeszélések lettek, amelyek során egy-egy témának a tervét vitattuk meg, előzetes eredményeit boncolgattuk és értelmeztük, illetve színvonalas publikációk bemutatásával próbáltunk tanulni az igazán jól kivitelezett kutatásokból. Sokat lendített a kutatócsoport életén új kollégám, dr. Fenesi Annamária csatlakozása, akivel a továbbiakban immár közösen szerveztük ezeket a megbeszéléseket, és a hallgatók köre is bővült (lásd a Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet keretén belül működő Növényökológiai Kutatócsoport tevékenységét: https://plantecologyubb.wordpress.com/).
Vannak előképei a tehetséggondozás terén? „Fölfedezte”, „gondozta” Önt valaki? Mit tanult, mit mentett át ebből a tehetséggondozói gyakorlatból?
Budapesten doktoráltam, szakvezetőm viszont a vácrátóti MTA Ökológiai Kutatóközpontjának volt a munkatársa. Úgy alakult tehát, hogy ennek a kutatóintézetnek a mindennapi életében vettem részt három éven át. Nagyon sok biztatást és segítséget kaptam az intézet munkatársaitól, különösképpen Dr. Bartha Sándortól, Dr. Molnár Zsolttól, Kun Andrástól, Dr. Virágh Klárától, Dr. Fekete Gábortól és Dr. Borhidi Attilától, de a sort legszívesebben folytatnám, hiszen nagyon sokan járultak hozzá ahhoz, hogy végül sikeresen megvédjem doktori disszertációmat és a lelkesedésem is megmaradjon. Ezzel a szinte vak lelkesedéssel és nagy tervekkel érkeztem haza Kolozsvárra. A kapcsolat a vácrátóti intézettel köldökzsinórként még jó pár évig megmaradt, sokszor ez volt az, ami átlendített az itthoni kezdeti nehézségeken. Nagyon hálás vagyok nekik ezért a mai napig is.
Miről ismerszik fel a tehetség? Vannak objektív ismérvei?
Egyetértek azzal, amit a kortárs pedagógiai iskolák állítanak, hogy a tehetség csak a gondozás folyamatában mutatja meg magát, én legalábbis csak munka közben, egy-két év elteltével vagyok képes felismerni. Továbbá azt gondolom, hogy a lelkesedés mindennek az alapja. Ha egy diákban, illetve hallgatóban van akarat a fejlődésre és lendület a munkához, az már fél siker, akkor nagyon megéri foglalkozni vele.
Egyáltalán mi választhatja el a tehetséggondozói figyelmet a klasszikus tanári figyelemtől?
Nagyon sok minden. Maga a pedagógiai módszer is teljesen más. A tehetséggondozói figyelem egy vagy kevés hallgatóra összpontosul, személyre szabottabb, ezért nagyobb eséllyel éri el célját, illetve eredményesebb.
Van intézményes támogatottsága ennek a munkának, adottnak érzi jelen pillanatban a feltételeit? Min lehetne, kellene változtatni, mi az, ami jó irányba tart jelen pillanatban a BBTE-n?
Elvileg van egy szakkollégiumi program a BBTE-n belül, de nem tudom, hogy az mennyire eredményes. Vannak kiválósági ösztöndíjak a hallgatók számára, de az ösztöndíjak önmagukban nem elegendők. Jó szakvezetők kellenek, akik elhivatottak tudnak maradni például azáltal, hogy kellő morális támogatást kapnak az intézmény részéről. Ezen a téren még nagyon le vagyunk maradva. Az én lelkesedésem is egyre fogy, és nem tudom, hogy meddig tart ki. Mindenesetre ez a díj, a Mestertanár Aranyérem példa arra, hogy az elismerés milyen sokat jelenthet. Nagyon örülök neki, és szellemi frissülést, ösztönzést jelent számomra.
Hosszú távon szervesülni érzi a felsőoktatási – és nem csak felsőoktatási – rendszerben a diákok irányába kifejtett munkát és figyelmet? Van kitapintható hatása például abban az egyetemi intézetben, ahol tanít?
Hosszú távon egyelőre elég rosszak a kilátások. A tehetséges hallgatók számára az egyetemi képzést követően is jó lenne biztosítani a továbblépési lehetőséget. Például színvonalas doktori képzések vagy kutatási pályázatokba való bekapcsolódási lehetőségek formájában. Azonban addig, ameddig a jelenlegi kutatásfinanszírozás ennyire gyatra, nem lehetünk optimisták, és sorra veszítjük el azokat a tehetséges hallgatókat, akiket oly sok munkával képeztünk. Sokan közülük külföldre mennek doktorálni, vagy ha itthon maradnak, akkor olyan munkakört látnak el, amely rutinfeladatokra korlátozódik, és nem érvényesül sem a szaktudásuk, sem a tehetségük.
A szakmájában, ha jól sejtem, kiemelt jelentősége van a terepmunkának. A terepmunka viszont általában komoly anyagi ráfordítást igényel. Mennyire feladata a tehetséggondozásnak az, hogy anyagi kondíciókat teremtsen a kutatáshoz, megengedheti-e magának a tehetséggondozás, hogy szociálisan érzékeny legyen?
A terepmunka nem igényel kimondottan nagy anyagi ráfordítást. Sokkal nagyobb költségei vannak a laboratóriumi munkának, ahol a felszerelések és a fogyóanyagok egyaránt nagyon sokba kerülnek, ezeket lehetetlen alacsony költségvetésű pályázatokból finanszírozni. A saját munkám terén egy ideje már nem a terepmunkáé a főszerep, hanem kültéri és laboratóriumi kísérleteket végzünk, amelyeknek közepes költségigénye van. Ez az a szint, amit az utóbbi években szerencsére sikerült fenntartani a Román Oktatási és Kutatási Minisztérium által támogatott pályázatok által. Mindig igyekeztem egy alapvető infrastruktúrát és anyagi keretet biztosítani a hallgatóim számára kutatásaikhoz. Ezt nagyon fontosnak tartom. Irreális elvárás, hogy a hallgatók a saját kölségeiken végezzenek tudományos kutatást.
Az interjút készítette: Serestély Zalán