S. Z.: Összefoglalná a BBTE fontosabb oktatás- és kutatásetikai irányelveit? (Nem az etikai kódexre gondolok, hanem azokra a főbb etikai irányvonalakra, amelyekre az egyetemi élet épül.)
R. E.: Az oktatásetikai irányelvek közül kiemelném a kisebbségi kultúra támogatását olyan módon, hogy például sok szakterületen a kisebbségek nyelvén lehetőség van alap-, illetve magiszteri képzést folytatni. Ezenkívül a tanár-diák viszony nyomon követése által az egyetem vezetősége biztosítja a hallgatókat afelől, hogy az oktatók igazságosan osztályoznak és a tanórák alatt is humánusan viselkednek. A hallgatók erre vonatkozó panaszait általában komolyan veszik és felülvizsgálják, illetve próbálnak hatni az oktatókra, ha valamilyen hibát állapítottak meg oktatói tevékenységükben. A hallgatók objektív kritériumok alapján történő szakmai minősítése, úgy érzem, elég sokat hangoztatott irányelv az egyetemi oktatásban.
A kutatásetikai irányelveket sokkal kevésbé érzem hangsúlyosnak egyetemünkön, ezek majdhogynem hiányzanak. Erre vonatkozóan szinte csupán a doktori dolgozatokon végzett plágiumszűrés jut eszembe, amit valószínűleg azért vesznek komolyabban, mert a plagizálásról országos szinten is sok szó esett, a téma a politikai diskurzusba is beszivárgott. Ezenkívül a kutatási pénzek elköltésének szabályozása és a nívósabb publikációk támogatása jut eszembe intézményi szinten. Bár utóbbi inkább az intézményi szintű tudományos teljesítményt javítandó került bevezetésre, de vannak etikai vonatkozásai is.
S. Z.: A BBTE-n belül milyen intézményes garanciái vannak az oktatás- és kutatásetikai irányelvek érvényesülésének? Milyen ügyekben illetékesek a különböző etikai bizottságok, hogyan szerveződnek, mire terjed ki a hatáskörük?
R. E.: Korábban is utaltam arra, hogy a hallgatók jogainak védelmére gondot fordítanak intézményünkben. Etikai bizottságot hoznak létre például az oktatókkal kapcsolatos panaszok kivizsgálására, kisebb problémák esetén az intézetvezetők feladata ezen problémák megoldása vagy a hallgatók és oktatók között kialakult konfliktusok kezelése. Közvetlen környezetemben, a Biológia és Geológia Karon tudok olyan esetekről, amikor az etikai bizottság segítségét kérték oktatókkal kapcsolatos panaszok kivizsgálásában. Az oktatásetikai bizottságokat, gondolom, kari szinten állítják össze, és a dékán jóváhagyása szükséges a bizottság legitimizálásához.
Kutatásetikai bizottság is létezik egyetemünkön, ehhez a bizottsághoz lehet fordulni például olyan vizsgálatok, kutatások jóváhagyásáért, amelyekkel kapcsolatban esetleg etikai dilemmák merülhetnek fel, gondolok itt például állatkísérletekre vagy veszélyes anyagokat használó vizsgálatokra. A kutatási eredmények publikálási fázisában pedig már minden egyetemi oktató felelősséggel tartozik a saját és hallgatói által közölt kutatási eredmények iránt, az intézet, a kar vagy az intézmény vezetőinek ebbe a dologba nincs belelátása és beleszólása. Ugyanígy, ha utólag gyanú vagy etikai probléma merülne fel egy publikációval kapcsolatosan, ez sem tartozik az intézmény hatáskörébe.
S. Z.: Az egyetem hallgatói és oktatói közössége elég tájékozott ezen a téren? Milyen eszközökkel és milyen hatékonysággal történik a hallgatók és az oktatók tájékoztatása, milyen forrásokból kellene értesülnie egy elsőéves hallgatónak arról, hogy mit értünk plágiumon, és honnan értesül a BBTE-s oktató arról, hogy a tanításnak melyek az etikai minimumai, hogyan kommunikálhat a hallgatókkal, hogyan osztályozhat etikusan?
R. E.: A hallgatók tájékoztatása az oktatásetikai irányelvekről az évfolyamvezető feladata, ugyanígy az évfolyamvezető az, akihez a hallgatók fordulhatnak azokban az esetekben, ha gondjuk adódna ezeknek az elveknek az érvényesülésével az egyetemi képzés során. Továbbá a hallgatók értesülhetnek ezekről a kérdésekről felsőbb éves hallgatóktól vagy diákképviseleti csoportoktól. A plágium elkerülésére a szakdolgozat vezetőtanára készítheti fel a hallgatót, hiszen a szakdolgozat az első nagyobb lélegzetvételű tudományos szöveg, amit egy hallgató megír, és amelyben szigorúan be kell tartani bizonyos etikai szabályokat.
Saját tapasztalataim azt mutatják, hogy az oktatók nem kapnak felkészítést az intézmény részéről arra vonatkozóan, hogy milyen etikai kritériumai vannak az oktatási folyamatnak egyetemünkön. Éppen ezért hatalmas variációs tartománya van annak, hogy hogyan kommunikálunk vagy viselkedünk a hallgatókkal, és hogyan alakítjuk ki osztályozási kritériumainkat. Véleményem szerint elvárható lenne az oktatóktól, hogy a hallgatókkal való kommunikáció kollegiális hangnemben történjen, és hogy ne alakítsák ki diákjaikkal azt az alá-fölérendeltségi viszonyt, amely a hazai általános és középiskolai oktatási rendszer egyik „bevált” alaphelyzete. A hallgatókhoz való viszonyulás legszembetűnőbb ismérve a köszönési forma vagy megszólítás, amely az oktató részéről sajnos elég gyakran a tegezés, míg a hallgató részéről a megkövetelt magázás és tiszteletteljes megszólítás. Véleményem szerint már ez is enyhébb áthágása egy etikai normának az egyetemi képzés során. Az osztályozással kapcsolatosan pedig az egyetemi szabályzat viszonylag széles teret enged annak, hogy az oktatók maguk alakítsák ki értékelési kritériumaikat, például már abban is nagy különbségek lehetnek, hogy ki milyen mértékben veszi figyelembe az osztályozás során az órákon való jelenlétet, a szemináriumok vagy gyakorlatok során nyújtott teljesítményt. A követelményrendszer vagy az osztályozási kritériumok elvileg megjelennek a tantárgylapokon, amelyek szabadon elérhetők az intézmény hivatalos weboldalán, de az ott megfogalmazottak nem minden esetben fedik át a tényleges, alkalmazott követelményeket és osztályozási kritériumokat.
S. Z.: Mit tapasztal, a hazai felsőoktatási rendszerben milyen etikai irányelvek sérülnek leginkább, és mi lehet ennek az oka?
R. E.: Biztos vagyok benne, hogy ha a szakdolgozatokat, magiszteri dolgozatokat és doktori dolgozatokat, amelyek a felsőoktatási rendszer fontos pillérei, minden hazai egyetemen alaposan átvizsgálnánk, akkor tömegével találnánk példát arra, hogy a hallgatók teljes passzusokat másolnak át szó szerint, hivatkozás nélkül szakirodalmi forrásokból. Ez olyan általános hiba, amelyet ha nem tesznek nyilvánvalóvá a hallgatók számára az egyetemi évek során, a tényleges szakmai kiteljesedésük, pályájuk során is nehéz lesz megfelelő módon viszonyulniuk mások szellemi tulajdonához.
Egy másik, sokkal kevésbé ismert és főleg a természettudományokat érintő etikai probléma az adatfeldolgozási módszerekkel kapcsolatos. Csokorba lehetne gyűjteni azokat az adatkezelés és adatelemzés során ejthető hibákat, amelyek lényegesen torzíthatják a tudományos eredményeket, és az etika tárgyköréhez tartoznak. Ezeknek a hibáknak egy része szándékos (például a közel szignifikáns összefüggések javítgatása adatmanipulációval), más része viszont olyan hiba, amelyet a kutató esetleg akaratlanul ejt, nem is sejtve, hogy ezek adatmanipulációnak számítanak és a kutatási eredmények torzulásához vezetnek (például ha az adatfeldolgozás során több összefüggést tesztelünk, de csak a szignifikáns összefüggéseket mutatjuk be a publikációban, vagy ha hipotéziseinket utólag, a tanulmány eredményeinek ismeretében fogalmazzuk meg).
S. Z.: Mennyire tudják követni a tudományetikai megfontolások a felsőoktatási rendszerben jelentkező valós idejű kihívásokat? Például az olyan erősödő, időnként egymásnak is ellentmondó elvárások, mint az, hogy a tudományosság és ezen belül a felsőoktatás konkrét társadalmi vagy akár piaci hasznot hajtson, hogy összhangban álljon az ökológiai fenntarthatóság kívánalmaival, vagy az, hogy az oktatók kutatók is legyenek, és teljesítsék közlési kötelezettségeiket, alakítják-e a tudományművelés etikáját?
R. E.: Ezeknek a kérdéseknek nem látom az erős tudományetikai vonatkozásait. Hacsak például a publikálási hajszát nem vesszük ide. Ezek az elvárások Romániában vagy akár a mi egyetemünkön még nem erősek, megmaradtak az időszakos figyelmeztetések szintjén. Ennek ellenére érdemes készülnünk arra az időszakra, amikor a kérdésben felsorolt igények komoly követelményként lesznek megfogalmazva. A publikálási kényszer egyébként szülhet etikai problémákat, gondolok itt például az adat- vagy eredménymanipulációra, ami valótlan, torz eredményekhez vezet. Ismert tény, hogy a pozitív eredményeket sokkal könnyebb publikálni, a nemzetközi szakfolyóiratok nagyobb arányban utasítják el azoknak a tanulmányoknak a közlését, amelyek valamely összefüggés hiányát vagy negatív összefüggést mutatnak ki.
S. Z.: A tudományetika szó hallatán általában erkölcsi és jogi tiltások („Ne plagizálj!”, „Ne manipuláld és ne tartsd vissza az információkat!” stb.), illetve a kutatásra szánt pénzek elosztásával kapcsolatos gazdasági problémák jutnak eszünkbe. Mi mindent szabályoz(hatna) még a tudományetika, és elárul-e valamit arról, hogy pozitív értelemben mit kellene tennünk, melyek a tudomány művelésének helyes irányai?
R. E.: Örvendetes lenne, ha a kérdésben felsorolt és az eddigi válaszaimban érintett etikai vétségek mellett kiterjesztenénk a tudományetikai hibák sorát olyan szokásokra, amelyeket hazai kutatók körében is gyakran tapasztalni. Gondolok itt például azokra a gyakorlatokra, amelyek révén megpróbálják kijátszani a nemzetközi szintű publikálás és minősítési eljárások szabályait és elveit. Ezek közé tartozik az olyan periodikák bejuttatása a nemzetközileg jegyzett szakfolyóiratok jegyzékébe, amelyek érdemeik szerint nem oda valók, illetve bizonyos publikációk és személyek idézettségének mesterséges növelése. De érdemes lenne felvenni a harcot a tisztességtelen publikálás jelenségével is. Léteznek például úgynevezett „rabló folyóiratok” (predatory journals), amelyek kizárólag a haszonszerzésről szólnak: pénzösszeg ellenében jelentetnek meg publikációkat oly módon, hogy a tisztességes publikálás során alkalmazott minőségellenőrzés (bírálók általi véleményezés/recenzió) lépéseit teljes mértékben mellőzik. Sajnos Kolozsváron is létezik ilyen rabló folyóirat és kiadó, sőt egyetemünk oktatói között is akadnak néhányan, akik ilyen folyóiratokban közölnek. Véleményem szerint a BBTE több figyelmet kellene hogy fordítson erre a jelenségre, hogy ezáltal is a tisztességes versenyt támogassa oktatói körében.
A sorozat első része: Tudományetika a felsőoktatásban I. – dr. Ungvári-Zrínyi Imre filozófus, a Magyar Filozófiai Intézet docense
—