Serestély Zalán: A napjainkban „akadémiai mobilitás”-ként megragadott jelenség történetileg sem idegen a kelet-közép-európai térségtől. A magyar peregrinusok ösztöndíjakkal, családi támogatással olyan európai városokban tanultak, mint Göttingen, Bázel, Bonn, Lipcse, Párizs vagy Firenze. De minden előnye mellett a peregrináció századokon keresztül a fejlett Nyugat és a fejletlen Kelet közötti egyirányú, kiegyensúlyozatlan viszonyt is jelentett, egyértelműnek tűnt, hogy csak mi tanulhatunk a Nyugattól. Vajon kiléptünk azóta ebből a megbélyegző felosztásból?
Silye Lóránd: Nem hiszem, hogy ez megbélyegző felosztás lenne. Régiónk, legfőképpen az elmúlt évszázadokban, a (fél)periféria szerepét töltötte be. Így amíg nem volt folyamatos vagy megfelelő szintű akadémiai élet Erdélyben, addig nem is lehetett más választása annak, aki képezni akarta magát, mint valamelyik távolabbi közép- vagy nyugat-európai városban tanulni. Bizonyos változást természetesen hozott magával az egyetemi oktatás 1872-ben történt kolozsvári elindulása, abban az értelemben legalábbis mindenképp, hogy nem kellett az egyetemi fokú képzés kedvéért messzire vándorolni. Azóta, a történelem alakulásának megfelelően, sokat változtak az akadémiai mobilitás gyakorlatai, az utóbbi időben pedig egyre szimmetrikusabbá váltak ezek a kapcsolatok. A dolog viszont mégiscsak úgy áll, hogy inkább mi megyünk különböző okok miatt nyugatra tanulni, és nem a nyugatiak jönnek hozzánk, még ha egyre több is a nálunk tanuló-kutató külföldi.
S. Z.: Leginkább milyen országokból, melyik térségből érkeznek hozzánk egyetemi hallgatók, kik jönnek hozzánk oktatni-kutatni? Mennyire kölcsönösek ma ezek az oktatási-kutatási kapcsolatok? A hazai kutatók/hallgatók/előadók mely országok egyetemeit, kutatóintézeteit veszik célba legszívesebben? Továbbra is a nyugat-európai egyetemek bírnak a legnagyobb vonzerővel számunkra?
S. L.: Tapasztalataim azt mutatják, hogy sok és sokféle országból érkeznek hozzánk diákok és oktatók. Az egyik csoportja a vendégdiákoknak olyan országokból származik, amelyeknek a beszélt nyelve megegyezik a romániai oktatásban használt nyelvekkel. Ilyen országok Moldova és Magyarország. A másik csoport azokat a programokat veszi célba, amelyeket angol, francia vagy német nyelven kínálnak a romániai egyetemek, így sokkal heterogénebb, származását tekintve nehezebben behatárolható csoportról van szó. Az oktatási-kutatási kapcsolatok egyre inkább a kölcsönösség jegyében alakulnak, amiben nagy szerepe van a romániai finanszírozású, kisebb projektek mellett az európai CEEPUS és Erasmus+ programoknak, a Magyarországgal kialakított akadémiai kapcsolatok közül pedig a Makovecz programnak. Az akadémiai kapcsolatok kölcsönösségét azonban számos tényező kikezdheti, amelyek azt is meghatározzák, hogy mely országokat veszik célba a hazai diákok, oktatók vagy kutatók. Egyrészt az a tény, hogy a nyugat-európai vagy más fejlett országok sokkal több pénzzel és ezáltal olyan akadémiai programokkal rendelkeznek, amelyek bevonzzák a diákokat és kutatókat. Másrészt a nyugati egyetemek eleve sokkal nemzetközibbek nyelvi okokból: elég, ha csak a különböző világnyelveket beszélők magas számára és kedvező területi megoszlására gondolunk, vagy arra, hogy bizonyos egyetemek rég áttértek az angol nyelvű oktatásra. Végül pedig megjelentek olyan szereplők, mint Kína, amely elképesztő anyagi hátérrel rendelkezik, és egyre inkább jelen van a nemzetközi természettudományos életben is, így olyan szívóerőt gyakorol az akadémiai szereplőkre, amely révén hamarosan a nyugat-európai vagy amerikai egyetemek méltó versenytársává léphet elő.
S. Z.: Vannak olyan tudományterületek, ahol intenzívebb mobilitás tapasztalható?
S. L.: Feltételezem, hogy a természettudományok területén nagyobb lehet nemzetközi szinten a mobilitás, és ezt arra alapozom, hogy az általam ismert jelentős akadémiai csereprogramok résztvevőinek jelentős hányada természettudós. Ugyanakkor azt is érdemes látni, hogy minden tudományterület egyre nemzetközibbé válik, így mindjárt ellent is mondok magamnak: elképzelhető akár az is, hogy nincsenek markáns eltérések az egyes nagyobb tudományterületek között, amennyiben azok művelőinek számát is tekintetbe vesszük. Ami viszont a hozzánk érkezőket illeti, az a benyomásom, hogy az orvostudományok területén erősebb a mobilitás. Vannak például külön angol vagy francia tannyelvű orvosképzési programok is. Ezeket sok külföldi választja szakmai vagy anyagi okok miatt.
S. Z.: Nemzetközi viszonylatban az akadémiai tudás gyakran úgy jelenik meg, mint valami szabadon szállítható, geopolitikai, kulturális, gazdasági, mediális, intézményes meghatározottságoktól független szellemi termék, melyet csak el kell szállítani a megfelelő helyre, és ott okosan elosztani. Van olyan típusú akadémiai tudás, ami nemzetközi kontextusban kevésbé vagy körülményesebben értékesíthető, használható?
S. L.: Van kifejezetten regionális kontextusban érvényes és értékesíthető tudás. Ez nem azt jelenti, hogy ebből nem lehet általános következtetéseket is levonni, de a szakterületem, a geológia művelői gyakran ütköznek abba a problémába, hogy egy ásványkincs képződésének a modellje adott területen kiválóan alkalmazható, remek eredményeket produkál, míg egy másik, kicsit eltérő geológiai történettel rendelkező területen már nem működik ugyanolyan hatékonysággal. Ismét hangsúlyozom, hogy ez nem jelenti azt, hogy nincsenek a geológián belül egyetemes összefüggések, inkább arra utalok, hogy sok a regionális sajátosság is. El tudom egyébként képzelni, hogy az ökológia, biológia, nyelvészet, szociológia területén is akadna erre példa. A fizika és a kémia persze ugyanazon törvények szerint működik Erdélyben és az apacsok földjén is.
S. Z.: Erdélyi magyar/romániai magyar kontextusban az akadémiai mobilitást a Magyarországhoz fűződő viszonyok is sajátossá teszik. Viszonylag aktív tudományos kommunikáció, tapasztalatcsere folyik a hazai és a magyarországi felsőoktatási intézmények, kutatóintézetek között, több keretprogram is támogatja ezeket az együttműködéseket. Mennyire tűnik szimmetrikusnak ez a viszony, tapasztalhatók-e eltérések a viszony kölcsönösségében az oktatás, a kutatás és cserediákprogramok terén? Milyen hatása van ennek a tágasabb nemzetközi mobilitásra, vagy akár a hazai egyetemek közötti viszonyokra?
S. L.: Ez egy izgalmas problémacsomag. Azt gondolom, hogy ma is aszimmetrikus a kapcsolatunk Magyarországgal, de nem azért és nem úgy, ahogy az 1990-es években volt. Az ezredfordulón egyetemi hallgatóként izgalmas volt megélni a magyarországiak reakcióját arra, hogy Erdélyben újra kiépült egyfajta magyar akadémiai élet. Tapasztalataim szerint sok magyarországi akadémiai szereplő nem tud ezzel mit kezdeni. Máig él az a viszonyulás, hogy Erdélybe „le kell menni” tanítani, és meg vannak sértődve, ha esetleg mégsem tartunk mindenki szolgálataira igényt. Ugyanakkor kevés magyarországi akadémiai intézménynek jut eszébe, hogy vannak már olyan romániai magyar szakemberek, akik nyugodtan lehetnének vendégoktatók akár Budapesten is. Mivel a magyarországi egyetemek és középiskolák többsége enyhébb vagy súlyosabb diákhiánnyal küzd, nemzetpolitika ide vagy oda, egyre hangsúlyosabban igyekeznek minden magyarlakta területről, így Erdélyből is jelentős számú diákot toborozni. Csakhogy egyfelől az egyre erősebb hazai állami és magánintézményekkel kell már versenyezniük ezen a piacon, másfelől pedig a nyugat-európai egyetemekkel is meg kell küzdeniük. Aszimmetriát okoz az is, hogy számos olyan képzés van, különösen az erdélyi magyar magánegyetemi hálózatban, amelyet magyarországi szakemberek vendégoktatásával tartanak fenn. És akkor még nem is beszéltünk a mi sajátos kisebbségi problémáinkról, amelyek aszimmetriát okoznak a magyar–magyar egyetemi viszonyban. Ezek közül kettőt emelnék ki. Az egyik az egyre hiányosabb román nyelvtudás az erdélyi magyarok, különösen a fiatalabb generációk körében. Ez már mérhető is, a szociológusok, valamint oktatáskutatók behatóan ismerik a jelenséget. Sajnos ez egyre komolyabb tényezővé válhat a magyar–magyar akadémiai viszonyok aszimmetriájában, mert Romániában a jobban fizető munkahelyeken a román nyelvtudás alap (érdemes figyelemmel követni Csata Zsombor kutatásait a gazdasági etnicitással kapcsolatban). Ha pedig ez nincs meg, akkor egyenes út vezet Magyarországra vagy még nyugatabbra. A másik probléma az erdélyi magyarok széles tömegeiben élő, Magyarország iránti, feltétel nélküli rajongás. Ez gyakran még az erdélyi magyar médiatermékekben is tetten érhető, és abban az elfogultságban csúcsosodik ki, hogy ami magyarországi, az csak jobb lehet, mint ami romániai vagy éppen romániai magyar. Pedig könnyen meglehet, hogy a romániai magyarok akadémiai intézményei jobbak, vagy vannak olyan jók, mint a legtöbb magyarországi intézmény. De egy erdélyi magyarnak mit számít Székelyhíd, Kolozsvár vagy Gyimesbükk, ha elmondhatja, amikor hazamegy a szüleihez, rokonaihoz karácsonyra, hogy Budapesten, Gombán vagy éppen Rudabányán lakik?
S. Z.: Az egyetemek, kutatóintézetek gazdasági helyzete, a nemzetközi rangsorokban elért besorolása mennyire és hogyan határozza meg, hogy milyen más intézményekkel alakítanak ki, tartanak fenn oktatási-kutatási csereprogramokat, projekteket, együttműködéseket?
S. L.: Nem önmagában a rangsor, hanem az határozza meg, ami ahhoz kell, hogy egy adott rangsorban előkelő helyen szerepeljen egy intézmény. Nagyrészt pont azt méri a legtöbb rangsor, ami a kérdésben is szerepel, így minél több a csereprogram, projekt, együttműködés, közös publikáció, annál jobb helyezést ér el egy intézmény. De alapvetően nem hiszem, hogy a diákok bevonzásán túl van egy intézmény rangsorban elfoglalt helyének jelentősége. Dolgoztam már olyan intézményben, amely nem volt előkelő helyen a nemzeti és nemzetközi rangsorban, de a földtudományok területén az egyik legfontosabb intézménynek számít Európában. Vagyis adott helyzetben, például doktori iskolák esetében sokkal fontosabb lehet egy intézmény kapcsolathálója és besorolása a saját szűkebb tudományterületén, mint a teljes intézmény nemzetközi rangsorokban elfoglalt helye.
S. Z.: Az online térben széles körben hozzáférhetővé váltak külföldi szakkiadványok, periodikák, teljes adatbázisok érhetők el az egyetemi rendszereken keresztül, videokonferenciákat, projektmegbeszéléseket szervezhetünk megfelelő technikai infrastruktúrával. Melyek azok a helyzetek, amikor mégis hasznosabb, praktikusabb, takarékosabb vagy egyenesen elengedhetetlen a személyes jelenlét egy másik intézményben?
S. L.: Sok ilyen helyzet van, és marad még egy darabig. Ha például egy múzeumi példányt meg kell vizsgálni, akkor sokszor nem elég annak a fényképe, hanem el kell utazni az adott múzeumba, és kézbe kell venni a kérdéses példányt. Hasonlóképpen, egyetlen Nagy Hadronütköztető és mindössze három jelentősebb, óceánfenéki kőzeteket tároló raktár van ezen a golyóbison. Ha ilyen kőzetekkel van dolgunk, akkor oda kell utaznunk, ahol találhatók. Sőt megkockáztatom, hogy a technikai lehetőségek változásai újabb forrásai lehetnek a későbbi személyes kapcsolatok és jelenlétek alakulásának. Például ha egy videokonferencián egy jó kis lelőhelyet vagy éppen valamilyen érdekes felszínformát mutatok meg, könnyen meglehet, hogy azt később a helyszínen is felkeresnék az érdekeltek.
—