Serestély Zalán: A napjainkban „akadémiai mobilitás”-ként megragadott jelenség történetileg sem idegen a kelet-közép-európai térségtől. A magyar peregrinusok ösztöndíjakkal, családi támogatással olyan európai városokban tanultak, mint Göttingen, Bázel, Bonn, Lipcse, Párizs vagy Firenze. Felfogható az akadémiai mobilitás ennek kortárs analógiájaként?
Csata Zsombor: Szerintem a peregrináció legfeljebb történelmi metaforaként illik a mostani akadémiai mobilitás bizonyos típusaira, ma nagyon más a helyzet a kései középkorhoz vagy a korai modernitáshoz képest. A peregrináció feudális, legfeljebb nemzetállami keretek között zajlott, a peregrinusok szinte kivétel nélkül mindig visszatértek szülőföldjükre, a mecénásaikhoz. A mobilitás mai formái a globalizáció, a szabad tőkeáramlás és az ezt követő tömeges nemzetközi migráció kereteiben értelmezhetők, ahol laza intézményi kötődésű vagy független kutatók mozognak ebben a transznacionális akadémiai térben. Itt a kulcsfogalom a globalizált tudáspiac, amihez kellett a felsőoktatás tömegesedése és piacosítása, az internet, esetünkben pedig a vasfüggöny leomlása, de legfőképpen az EU-s csatlakozás.
S. Z.: Milyen konkrét európai tervek vannak jelenleg az akadémiai mobilitás serkentésére?
Cs. Zs.: Az Európa-projekt egyik fontos célkitűzése, hogy a javak, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlása mellett a kutatók, a tudás és a technológia is szabadon mozoghasson. Ettől a belső mobilitástól azt várják, hogy egyszerre őrizze meg az EU globális gazdasági versenyképességét és belső kohézióját. Létrehozták az úgynevezett Európai Kutatási Területet (European Research Area) a kutatásfinanszírozási keretprogramokkal (Horizon 2020, ERC stb.), az oktatásban bevezették a bolognai rendszert és az Erasmus programokat. A mobilitás nagy része ezeken a csatornákon keresztül zajlik. A deklarált cél az, hogy az „agyelszívás” helyett a tudás körforgása valósuljon meg, ennek érdekében meg kell szüntetni azokat az akadályokat, amelyek a kutatói mobilitás útjában állnak, sőt ösztönözni kell az európai közösségen belüli együttműködést a kutatók között. Ezeknek a programoknak meg is van a pozitív eredménye, az utóbbi évtizedekben kiszélesedtek a lehetőségek a külföldi tanulásra és a kutatási együttműködésekre, erősen megugrott a mobilitás a felsőoktatásban és a kutatásban. Erre természetesen rásegít az internet, a zöldhatár és az is, hogy egyre olcsóbb és gyorsabb lett az utazás.
S. Z.: Minden előnye mellett a peregrináció századokon keresztül a fejlett Nyugat és a fejletlen Kelet közötti egyirányú, kiegyensúlyozatlan viszonyt is jelentett, egyértelműnek tűnt, hogy csak mi tanulhatunk a Nyugattól. Mit tükröz a mai akadémiai mobilitás gyakorlata: kiléptünk ebből a megbélyegző felosztásból?
Cs. Zs.: A jelenlegi akadémiai mobilitás sem szimmetrikus. A nyilvánvaló előnyei mellett ennek az új tudománypolitikai rezsimnek is számos árnyoldala és negatív következménye van össztársadalmi és egyéni szinten egyaránt. Makroszintű következmény az, hogy, a várakozások ellenére, növekszik a tudástermelés földrajzi koncentrációja, a kérdésben felvetett Nyugat–Kelet lejtő megmarad. A kutatók egyre növekvő hányada tömörül olyan hálózatokban, hubokban, amelyek a fejlettebb országok intézeteihez kapcsolódnak. Elég csak a top 200 egyetem listájára ránézni, hogy lássuk: továbbra is a fejlettebb Nyugat (különösen az Amerikai Egysült Államok és az Egyesült Királyság) vonzza magához a legtöbb akadémiai tehetséget. És az is látható, hogy a nagy központok egyre nagyobbra nőnek, a kisebbek pedig, ha növekednek is, a relatív hátrányuk nem csökken. Kivételt egyedül Kína jelent, de ott példa nélküli állami beavatkozás történt, az elmúlt évtizedekben évi húsz százalékkal emelték a kutatásra szánt kereteket. Nem véletlen, hogy jelenleg az Egyesült Államok után a kínai egyetemeken és kutatóintézetekben publikálnak a legtöbbet. Egyébként világviszonylatban a hallgatói mobilitásban részt vevő diákok több mint fele ázsiai. Különösen erős az Egyesült Államok és Kína közötti kapcsolat, az EU arányaiban sokkal kevesebb ázsiai diákot fogadott az elmúlt évtizedekben, inkább a saját belső mobilitásának az ösztönzésével volt elfoglalva. Sokan tartanak attól, hogy a Brexit után az EU ebben a globális versenyben még inkább le fog maradni, nemzetközileg elszigetelődik. Az akadémiai mobilitásban mutatkozó egyenlőtlenségek egyébként az EU-ban is látványosak: a kutatók közül a top tíz százalék jegyzi a publikációk felét, és ez az aránytalanság egyre nagyobb. Mivel a kutatási grantok egy jelentős része „hordozható” (ilyen például az ERC), gyakori az, hogy a nyertes közép-kelet-európai kutatók kiviszik ezeket olyan helyekre, ahol jobbak a körülmények a zavartalan munkához. A fejlettebb országok tehát egyértelmű nyertesei ennek a mobilitási rendszernek, annak ellenére, hogy – legalábbis az EU-ban – a közösségi szolidaritás és a felzárkózás ideológiájával van nyakon öntve. Az erősödő nemzetközpontú kormányzás mellett ezeknek az egyenlőtlenségeknek az elmélyülése még valószínűbb, hiszen ha a szakemberek kutatói lehetőségeikben és szabadságukban korlátozva érzik magukat, mozgásukban viszont nem, akkor nagyobb eséllyel fognak esetleg véglegesen nyugatra telepedni. Márpedig a fogadó országok nagyon sokat tesznek azért, hogy az olyan stratégiai ágazatokban, mint az információ- és kommunikációtechnológia vagy a műszaki és orvostudományok, megtartsák a náluk tanuló külföldi diákokat és a vendégkutatókat. Gondolok itt például a lazább vízumszabályokra, az oklevelek elismerésére, a munkába való átmenet segítésére például a skandináv országokban.
S. Z.: Szükségszerűnek találja azt, hogy az EU-s akadémiai mobilitásban részt vevő kelet-közép-európai felek ráfázzanak ezekre az együttműködésekre?
Cs. Zs.: Nekem a társadalomtudományokra van némi rálátásom. Nem hiszem, hogy az akadémiai mobilitás a mai formájában egy „zéró összegű” játék lenne, vagyis hogy amennyit a fogadó ország nyer, annyit veszít a küldő ország. Ebben a rendszerben is vannak úgynevezett pozitív externáliák: például jót tesz a BBTE-nek, ha vannak olyan kutatók szerte a világban, akik Kolozsváron végeztek, hiszen rajtuk keresztül lehet rákapcsolódni az értékesebb nemzetközi központokra és az ott elérhető erőforrásokra. Inkább azt mondanám, hogy az EU-n belül a fogadó ország kétségtelenül nyer, de általában a küldő ország sem veszít, legfeljebb relatív értelemben, ugyanis megvalósul egyfajta tudástranszfer irányába is, és a fejlesztés előnyeit a közös piac révén valamelyest élvezheti. Az vitathatatlan, hogy az EU-s csatlakozás az itteni tudományos központok előnyére vált, az aszimmetria és a hozzá kapcsolható egyenlőtlenség viszont továbbra is jelentős, egyelőre nem látok számottevő konvergenciát. Ehhez, Kína példáját követve, sokkal több pénzt kellene költeniük a kelet-európai kormányoknak a kutatásfejlesztésre, versenyképes fizetésekre, külföldi szakemberek meghívására, a kitelepültek hazacsalogatására. És nem fognak, mert nincs miből. Maradnak tehát többnyire az EU-s források. Viszont fontos ennek a jelenségnek a fenomenológiája is: ha az olyan nagyobb projekteket, mint az ERC vagy a Horizon 2020 rendre nyugatiak nyerik, illetve ők a kutatásvezetők, csak megerősítik azt a képzetet, hogy a keleti kutatók és intézetek rosszul teljesítenek, ezért nem tanácsos együttműködni velük. A tudományos felzárkózás tehát nagyon nehéz, talán nehezebb, mint a gazdasági, mert még csak azt sem mondhatjuk, hogy közvetlen fogyasztóként fontosak vagyunk a nyugatiak számára, és a kiszervezhető, idetelepíthető munkák hányada is lényegesen kisebb a tudományban.
S. Z.: Az EU-tagországok közötti aszimmetrikus gazdasági viszonyok mennyire törnek be az akadémiai mobilitás területére? Korábban említette, hogy az EU-s mobilitási rendszert „nyakon öntötték” a közösségi szolidaritás és a felzárkózás hívószavakkal, ebből iróniát hallok ki.
Cs. Zs.: Az EU-s célkitűzések egy része ugyan szolidaritásról és kohézióról szól, a kutatási erőforrások elosztásánál viszont nem sikerül eltekinteni attól, hogy globálisan a fő koordinációs elv a gazdaságból importált piaci verseny és az ehhez szorosan kapcsolódó tudásmenedzsment lett. A teljesítmény monitorozásához pedig egységes standardok kellenek, ennek talaján fejlődött ki és nőtt nagyon nagyra a szcientometria. Soha nem látott igyekezet van arra, hogy a kutatók nemzetközi folyóiratokban publikáljanak, növeljék a tudományos impaktjukat, amit elsősorban az idézettségen, újabban pedig a láthatóságon keresztül mérnek. Látványos az is, ahogyan a felsőoktatási és kutatási intézmények diskurzusa igazodik a vállalati menedzsmentéhez. Egyre gyakrabban használunk olyan fogalmakat, mint a „kiválóság”, „jógyakorlatok”, „akciótervek”, „megvalósíthatósági tanulmányok”, „audit”, „kontrolling” és hasonlók. Ezek mind-mind a piaci alapú koordináció hegemóniáját igazolják és erősítik. A piaci hegemóniával pedig az is a baj, hogy a tudás egyre inkább elveszíti a közjószág jellegét, már nem elérhető egyformán mindenki számára, egymással versengő intézetek, kiadók tulajdonában van, egyre gyakrabban kell fizetni azért, hogy megismerhessük a legfrissebb kutatási eredményeket. A nyolcvanas évek neoliberális fordulata erős nyomot hagyott a felsőoktatásban és a kutatásban is: a piaci partnerségek, hibrid rendszerek mentén intézményesült a tudásmenedzsment, kulcspozícióba kerültek például a kiadók. A lehető legjobban kifejezi ennek a rezsimnek az abszurditását az, hogy – ahelyett, hogy neki fizetnének – a szerző fizet azért, hogy a publikációja ingyenesen láthatóvá váljék minden érdeklődő számára. És mit tesz erre az EU? Ahelyett, hogy a szabályokon változtatna, az adófizetők pénzén pályázatot ír ki a szerzőknek, hogy az open-access, vagyis a szabad hozzáférés jogát megvásárolják.
S. Z.: Alulnézetből miben mutatkoznak meg ezek az ellentmondások?
Cs. Zs.: Jellemző, hogy a fiatal kutatók valamiféle „akadémiai önfoglalkoztatókká” válnak, jóval komplexebb szerepelvárásokat kell teljesíteniük, mint korábban. Mindenki saját maga felelős a teljesítményéért, munkája eredményéért, ami a korábbihoz képest sokkal szigorúbb önellenőrzési, önfegyelmezési gyakorlatot követel meg. A kutatót terheli annak a felelőssége is, hogy láthatóvá, eladhatóvá tegye a tudását, kötelező feladattá válik az önfejlesztés, önmarketing, a saját szakmai imázs gondozása. A magánéletet – ha ezek után egyáltalán jut rá idő – ehhez a karrier-vállalkozáshoz kell igazítani. Gyakori jelenség, különösen a posztdoktori kutatók körében, hogy a területiségtől megfosztott, humán tőke birtokosaiként rövid időtartamú szerződésekkel lépegetnek egyik kutatóintézettől a másikig szerte Európában, anélkül, hogy előrébb jutnának az akadémiai ranglétrán. A krónikus bizonytalanság a karrierre és a megélhetésre egyaránt vonatkozik. Akárcsak a vállalkozóknál, itt is kiemelt személyiségvonássá vált a kockázattal szembeni averzió és a bizonytalanságtűrés. Ezek viszont erősen függenek a társadalmi háttértől. Azok mernek kockáztatni, akiknek vannak biztos tartalékaik arra az esetre, ha a kutatói karrierterveik kudarcot vallanának. Egy szerényebb anyagi helyzetű fiatal kutató kevésbé engedheti meg magának, hogy évtizedekig prekárius helyzetben tengődjék egy majdani biztos állás reményében. A társadalmi egyenlőtlenségek tehát ezekben a viszonylag kései életszakaszokban is erősen beleszólnak abba a szelekciós folyamatba, hogy kiből lesz majd meghatározatlan időre alkalmazott kutató, ez pedig eléggé szembemegy a deklarált meritoktratikus elvekkel. Egyébként egyre mélyül a szakadék a tenure track-es, biztonságos, kényelmes, jobban fizető állásúak és a prekárius helyzetű, bedolgozó kutatók között, új természetű egyenlőtlenségek alakultak ki és erősödnek meg.
S. Z.: Ha jól értem, a kritika itt már annak az átfogó pályázati finanszírozási rendszernek szól, amely nemcsak Kelet-Közép-Európában, de világviszonylatban is kedvezőtlen hatást gyakorol a kutatók életére. Milyen általánosabb, a regionális egyenlőtlenségeken túlmutató hatásait emelné ki ennek a rendszernek?
Cs. Zs.: A pályázatalapú finanszírozás szorgalmazása versenybe állítja a közvetlen munkatársakat is, ami általában nem tesz jót a kutatók otthonosságérzetnek, a szolidaritásnak, a mélyebb emberi kapcsolatok kialakulásának, a segítségnyújtás gyakorlatainak. Nő a munkahellyel szembeni elidegenedés. Egy projektalapú, állandó rugalmasságot igénylő rendszerben hátrányba kerülnek a családos kutatók, ezen belül még inkább a nők, a kutatói pályát egyre nehezebb összeegyeztetni a családdal. Ez nagyon veszélyes, mert társas izolációhoz vezethet, kevesebb idő jut a lelki egészség szempontjából oly fontos baráti, családi, kollegiális kapcsolatok ápolására. Végül, de nem utolsósorban, ez a projektalapú rezsim nem kedvez az elmélyült munkának, a felfedezésnek, nem enged szabad utat a kutatói szenvedély és a kíváncsiság találkozásának sem, hiszen a kutatók a munkájuk jelentős részében menedzsmenttel, szakmai diplomáciával, az eredményeik könyvelésével és prezentálásával vannak elfoglalva. Növekszik a performativitás szerepe, mert a tudáspiac egyre inkább a generikus, könnyen transzferálható képességeket jutalmazza. Ilyenek például a nyelvtudás, a digitális tudás, a multitasking, a problémamegoldó képesség, a komplexitások kezelése, a csapatmunkára való hajlam, a vezetői, menedzseri, vállalkozói készségek, kommunikációs skillek multidiszciplináris, illetve multikulturális környezetben, és még sorolhatnánk. Ezeknek nem sok közük van az alkotói munkához, és ez meg is látszik abban, hogy a tudományos eredményekre egyre több redundancia jellemző, az egy helyben toporgás, a korábbi ötletek felmelegítése, újracsomagolása. Ezek a problémák globálisak, a hazai kutatókat ugyanúgy érintik, mint a nyugat-európaiakat. A keletiek azért vannak mégis hátrányosabb helyzetben, mert kevesebb a pénz az intézményekben, és az egyéni erőforrásaik is szűkösebbek ahhoz, hogy saját maguk párnázzák ki a karrierpályájukat. Kevésbé mernek váltani, nagyobb eséllyel ragadnak bent zsákutcás, prekárius pozíciókban.
A sorozat második része: Akadémiai mobilitás Kelet-Közép-Európában I. – Silye Lóránd geológus, őslénykutató, Biológia és Geológia Kar, Geológiai Intézet, magyar tagozat
—