Ankétonként három-négy kutatót keresünk meg a BBTE Magyar Tagozatáról, lehetőleg minél több tudományterületről, hogy mozaikszerű képet kapjunk az adott problémáról. Az ankétok olyan valós idejű társadalmi kihívásokat járnak körül, amelyeknek a megoldásába az akadémiai közegnek föltétlenül be kell kapcsolódnia, ha nem akarja végérvényesen elveszíteni a legitimitását és a kapcsolatát a társadalmi realitással. Szükségesnek érezzük megmutatni, hogy az akadémiai kutatások visszacsatolhatók abba a szélesebb társadalmi közegbe, amelynek a felsőoktatási intézmények morális és anyagi támogatásukat köszönhetik. A sorozat egyik alapvető célkitűzése tompítani az akadémiai elitizmus, valamint a tudományterületek és diszciplínák atomizálódásának hatásait. Olyan alulnézeti perspektívákat szeretnénk megvalósítani, amelyek inkább a megkérdezett BBTE-s oktatók-kutatók tapasztalati tudását mozgósítják, mintsem a szoros értelemben vett szaktudásukat. Az akadémiai közegben előállított tudás helyes, társadalmilag szervesülő használatára vonatkoznak, ennyiben pedig egy metakritikai nézőpontot hoznak létre. A sorozatot Serestély Zalán szerkeszti.
S. Z.: Egymást követik a különböző nemzetközi civil szervezetek klímajelentései, egyre több számmal szembesülünk: 14 év múlva visszafordíthatatlanná válik a földi ökoszisztémák összeomlása, 50 év múlva az emberek számára élhetetlenné válik a Föld, a vártnál jóval korábban, 15–20 éven belül felolvad a permafroszt, 2019. június 13-án 2 milliárd tonna jég olvadt el Grönlandon a melegrekord következtében, az állat- és növényfajok ezerszer gyorsabban tűnnek el, mint az ember megjelenése előtt stb. Valószínűleg azért is kezdtük számokban kommunikálni a küszöbön álló ökológiai válságot, hogy megfoghatóbbá váljon, de az az érzésem, hogy visszafele sült el a dolog: pszichésen megterhelő, sőt bénító is lehet a számok sorjázása. Mit gondol, a média mennyire kommunikálja hatékonyan a problémát? Hol találunk megbízható forrásokat, melyek az ismérveik? Hogyan lehetne hatékonyabban kommunikálni? Elég csak az adatokkal jobban operálnunk, vagy a perspektíván is dolgoznunk kellene? Hogy lehetne túllépni a bénultságon?
B. B.: Sajnos én is találkoztam olyan sajtóhírrel, ami hiányosan, sarkítottan fogalmaz az éghajlatváltozással, környezeti változásokkal kapcsolatosan. Ha számokról van szó, az egyik alapvető dolog, hogy ne keverjük össze a tényeket az előrejelzésekkel, a becsléseket a pontos mérésekkel. A bekövetkezett tények esetében, amelyek megbízható forrásból származnak, rendben vannak a számok, bár az abszolút értékek itt sem föltétlenül segítenek. Inkább összehasonlíthatóvá, érzékelhetővé kellene tenni a nagyságrendeket (például a 2 milliárd tonna jég helyett hasznosabb volna azt közölni, hogy ez az érték a teljes jégmennyiség hány százaléka, vagy évente hogyan változik az olvadás üteme stb.). Az előrejelzés teljesen más kategória. Be kell látni, a jövőt nem lehet teljes pontossággal előrevetíteni még a természettudományokban sem, főként ha a folyamatokban nagyon sok emberi beavatkozás is szerepet kap, mint ahogy a környezetünk megváltoztatásában is. A jövőre vonatkozó előrejelzésekben soha nem használnék pontos értékeket, csak tendenciákat, illetve a számokat nem abszolút értékükben értelmezném, hiszen ezek inkább a nagyságrendek érzékeltetésére alkalmasak. Egy éghajlati előrejelzésben tizennégy évnek nincs jelentősége, egy ilyen előrejelzést pár évtizedre vonatkozóként kell értelmeznünk. Ennek az előrejelzésnek tulajdonképpen az az üzenete, hogy a változás nem évszázadok, hanem mindössze néhány évtized múltán következik be. Ilyen szempontból a sajtónak tudatosabban kellene fogalmaznia. Talán sokszor a nem alapos informálódás vezet félrevezető hírek gyártásához. Kihangsúlyoznám, hogy ma már nagyon sok megbízható, tudományosan megalapozott forrás áll a rendelkezésünkre. Nagyon sok kiváló kutatóintézet honlapja, rengeteg adat, információ elérhető, csak utána kell keresni. Az éghajlatváltozással kapcsolatosan például az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC, Intergovernmental Panel on Climate Change) éppen azzal a céllal jött létre, hogy a széles közönség számára összegezze és érthetően közzétegye a mindenkori legújabb kutatási eredményeket. A világ legjobb klímakutatói dolgoznak ezeken a jelentéseken, a részletes kutatási eredmények mellett egyszerűsített, érthetőbb, rövidített változatokat is publikálnak. A kutatók részéről nagyon sok erőfeszítés történik, hogy helyes és érthető információk jussanak el az olvasókhoz. Ezekre kellene jobban odafigyelni, reflektálni. Sajnos azt látom, hogy manapság egyik média a másiktól teljesen ad hoc módon veszi át a szenzációnak számító híreket, sokszor meg sem jelölve az információk eredeti forrását.
S. Z.: Általában a klímaváltozás-szkeptikus piaci szereplőket tesszük felelőssé a helyzet súlyosbodásáért, ugyanakkor egy ideje megjelentek azok a piaci cápák is, akik a klímaváltozással kapcsolatos szorongásból húznak hasznot (lásd például a biztosítási piacot, amit kimondottan vitalizál a szorongató jövő képe). Úgy tűnik, hogy a globális piackapitalista rendszer rövid távon a jelenség tagadásából és elismeréséből egyaránt hasznot húzhat, a sajtó pedig akaratlanul is a kezére játszik. Lát esélyt arra, hogy a probléma a jelenlegi globális piackapitalista rendszer keretein belül oldódjon meg?
B. B.: A környezet rombolása, aminek egyik következménye hosszú távon a éghajlat változása is, meglátásom szerint elsősorban gazdasági indítatású. A gazdasági fejlődés érdekében van szükségünk egyre több energiára, vágunk ki egyre több erdőt stb. Tehát a megoldást is a gazdaság átstrukturálásától lehet remélni. Nem mennék bele a gazdaság különböző szektorainak elemzésébe (nem szakterületem), de meg kell látni a súlybeli különbségeket. Éghajlatváltozás szempontjából az energiaszektor az, amire fokozottan oda kell figyelni, itt lehetne látványos előrelépést elérni. Ugyanakkor a mai haszonorientált gazdasági irányelvek nem igazán tűnnek járható útnak, helyette inkább az ésszerűséget, energiatakarékosságot támogatnám a gazdasági javak termelésében, elosztásában. Ez persze kicsit utópisztikusnak tűnhet.
S. Z.: Megoldást jelent-e a fenntartható fejlődés koncepciója, ami szorosan összekapcsolódik az ökoszisztéma-szolgáltatások támogatásával, egy felelősségteljesebb ökoszisztéma-menedzsment irányelveivel, ugyanakkor belül marad a piackapitalista rendszeren? Mit mutatnak az eredmények, vannak-e olyan modellek, amelyek azt igazolják, hogy ez lehet a jövő kulcsa?
B. B.: Természetesen elképzelhetőnek tartom, hogy létezik olyan gazdasági fejlődési irányvonal, ami hosszú távon fenntarthatónak tekinthető, de nincs tudomásom konkrét forgatókönyvről. Ilyet nagyon bonyolult lenne összeállítani. Ma már az éghajlati forgatókönyvek sem a konkrét gazdasági vagy népesedési változásokat veszik figyelembe (a korábbi változatok még ezt tették), hanem a pontosabban számszerűsíthető sugárzási kényszer (mennyi többletenergia marad vissza az éghajlati rendszerben) különböző határértékeit veszik alapul. Ez éppen azért alakult így, mert a gazdasági és népesedési változásokat előrejelezni talán nem is lehetséges.
S. Z.: Mit lehet tudni a helyi szintű változásokról? Sok spekulációt hallani, de számomra úgy tűnik, hogy valójában kevés a klímaváltozás jeleivel kapcsolatos, megbízható, helyi szintű információ. Abban a térségben, ahol élünk (gondolok pl. Kolozsvár környékére, Erdélyre, Romániára, vagy tágasabban a Kárpát-medencére), miben látszanak megnyilvánulni a klímaváltozás hatásai, vannak már határozott jelek, tud erre vonatkozó kutatásokról?
B. B.: Az éghajlat nem egy elvont fogalom, hanem konkrét fizikai térben (a légkörben) zajló folyamatok összessége. A Föld minden pontján van klíma, tehát a változások konkrét helyeken mennek végbe. Ami régióról régióra eltér, az a változás iránya, intenzitása. Vannak térségek, ahol erőteljesebb változásokat tapasztalunk (például a Mediterrán térségben), és vannak térségek, ahol a változások mértéke kisebb. Nagyon sok regionális jellegű, éghajlatváltozással kapcsolatos kutatás készül. Az IPCC-jelentés például külön fejezetekben tárgyalja a kontinens regionális éghajlati változásait, hatásokat, alkalmazkodást. A Kárpát-medence esetében is szép számban találunk ilyen vizsgálatokat, több szempontból elemezve az éghajlatváltozás megnyilvánulásait és hatásait. Itt talán szerencsésebbeknek mondhatjuk magunkat, mivel a változások mértéke nem olyan nagy, mint például Európa déli részén, de a globális éghajlatváltozás regionális jellegzetességei már itt is tapasztalhatók. Erre utalnak például – a teljesség igénye nélkül – az enyhébb telek, vagy az egyre hosszabb és melegebb nyári hőhullámok gyakoriságának növekedése az utóbbi évtizedekben.
S. Z.: Mennyire tűnnek összehangolhatónak a lokális és a globális válságkezelési akciótervek, tekintetbe véve például a jóléti országok és a kelet-közép-európai vagy az ezeknél is elszegényedettebb országok közötti gazdasági különbségeket?
B. B.: Jelen pillanatban elég nehézkesnek tűnnek a nemzetközi együttműködések, mivel ezeknek erős gazdasági vonzatuk van. Ezek viszont elengedhetetlenek volnának a hatékony beavatkozás érdekében, mivel az éghajlat nem igazodik az államhatárokhoz. Talán ez a jövő egyik legnagyobb kihívása. Ilyenkor mindig eszembe jut az ózonréteg védelmében 1987-ben kiadott Montreáli Egyezmény, amelyet rekordidő alatt a Föld minden országa aláírt, mivel az ózonréteg elvékonyodásával az egész földi élet rövid időn belül óriási veszélybe került, tulajdonképpen a túlélés volt a tét. Az éghajlatváltozás esetében nem kellene kivárni, hogy egy ilyen egyértelmű katasztrófa küszöbéig jussunk, értelmesebb lenne előbb lépni.
S. Z.: Melyek volnának az akadémiai (tudástermelő, illetve oktató) közeg felelősségei a válságkezelésben?
B. B.: A válságkezelés maga nem az akadémiai közeg hatásköre. Ami a kutatók felelőssége, és amire lehetőségük van, az a minél pontosabb ismeretek szolgáltatása. Sajnos a globális gazdasági struktúrákba, ahol tulajdonképpeni eredményeket lehetne elérni, nincs hatáskörük beavatkozni. Bár az oktatás, ismeretközlés, figyelemfelkeltés valóban hanyagolhatatlan, innen még hosszú út vezet a konkrét döntéshozatalig.
Az ankét következő része: Klímaváltozás és válságkezelés II. – Szigeti Attila filozófus, Történelem és Filozófia Kar, Magyar Filozófiai Intézet