S. Z.: Összefoglalná a BBTE fontosabb oktatás- és kutatásetikai irányelveit? (Nem az etikai kódexre gondolok, hanem azokra a főbb etikai irányvonalakra, amelyekre az egyetemi élet épül.)
U.-Z. I.: Az oktatói és kutatói tevékenység alapvető irányelvei a BBTE-n a kutatási és tanítási szabadság, kompetencia, kiválóság, elkötelezettség, az odaadás, feddhetetlenség, a diszkrimináció elutasítása és a társadalmi felelősségvállalás. Mindezek részben megfogalmazódnak az Oktatási Törvényben, az Oktató Személyzet Statútumában és a BBTE legfontosabb szervezési és ügyviteli szabályzataiban, többek között pedig az egyetem Chartájában és Etikai Kódexében is. Az említett dokumentumok és a betartatásukkal megbízott testületek léte rendkívül fontos, ha mulasztás vagy aktív visszaélés által okozott hátrány megszüntetéséről, orvoslásáról van szó, ugyanakkor az elvek érvényesülésének legfontosabb tényezője a kar és egyetemi intézet tanárainak a hivatástudata és lelkiismerete. Ők kerülnek szembe mindennapi tevékenységük során azokkal a problémás helyzetekkel, amelyeknek elvszerűtlen kezelése vagy közömbös mellőzése torzult magatartásokhoz, oktatás- és kutatáserkölcsi szakmai viszonyaink súlyos megsértéséhez vezethet. Felmerül a kérdés: hogyan lehetséges ez?
Az egyetemi élet különböző aspektusai viszonylag jól szabályozottak, az egyes szerepkörök ellátásához, a tudásszintek értékeléséhez és a tudományos teljesítmények megítéléséhez jól használható szakmai standardok állnak rendelkezésünkre, és az ismert esetek többségében korrekt módon alkalmazzák is ezeket. A kérdés csak az, hogy vajon mindig képesek és készek vagyunk-e kellő figyelmet fordítani az említett standardok érvényesítésére, vagy ehelyett szimpátia és antipátia, önzés, részrehajlás, megalkuvás, esetleg elvakultság is közrejátszik magatartásunkban. Ha ez történne, az a ránk bízott tudással és intézményi felhatalmazással, illetve a kollegiális és a hallgatói jóhiszeműséggel való visszaélés lenne. Nem mindig könnyű megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Talán minden tanár átélte már azt a dilemmát, hogy szakdolgozatok, mesteri vagy doktori disszertációk minősítésekor, szakmai ajánlás írásakor vajon juttassa-e érvényre a hallgató tudásszintjével kapcsolatos kételyeit, vagy inkább tartózkodjon kifejezni ezeket, nehogy akadályozza a diákot tudása pozitív megnyilatkozásában. Hasonló dilemma elé állíthat, hogy miként értékeljük az átlagon felüli, illetve a legkiválóbb hallgatók közötti különbséget, vagy akár az is, hogy mi magunk tanárként egy ehhez hasonló összehasonlításban megállnánk-e a helyünk. Kellőképpen nyitottak és odaadók vagyunk-e mindig mindenféle tudás és tehetség számbavételére és megfelelő értékelésére? Van-e bennünk az általunk átadott tudással és minősítésekkel kapcsolatosan igazi társadalmi felelősségvállalás? Az ilyen és az ehhez hasonló kételyek felmerülése, különösen ha nem alaptalanok, megingathatja az egyetemi oktatás hatékonyságához elengedhetetlen bizalmat és a morális egyetértést tanár és hallgató, kolléga és kolléga között.
Ritkábban ugyan, de a publikációs gyakorlatok és a kutatómunka hitelességének, kreativitásának, társadalmi felelősségvállalásának kérdései mellett a különböző karokon végzett kutatások értelmével, minőségével és hatékonyságával kapcsolatos kételyek is felmerülhetnek, sőt előfordulhatnak különböző karok és tudományterületek közötti nyílt vagy rejtett szembenállások. Leginkább talán azért van ez, mert az egyetemi munka üzemszerűvé vált: „termelési hatékonyságát” a végzett hallgatók számával, valamint az adott karon vagy intézetben született tudományos közlésekkel és ezek szcientometriai értékével, a rájuk kapott hivatkozásokkal mérik. Ennélfogva a kutatómunka olykor nem csak az alapvető és az alkalmazott tudás tudományos és társadalmi szempontból ígéretes problémaköreire összpontosít, és nem csupán a valódi szakmai teljesítmények kerülnek közlésre. A tudományos kutatásnak a tudomány értelmétől, „belső javaitól” és hiteles teljesítményeitől való eltávolodása növeli a publikációk öncélú szaporításának, a plagizálásnak és önplagizálásnak, de legalábbis az ismert kutatási eredmények puszta reprodukálásának az eseteit. Ilyenkor gyakran előfordul az eredményesség látszatát keltő eljárások egy másik esete is: a kutatók előzetes megegyezés alapján kölcsönösen egymás munkáira hivatkoznak.
S. Z.: A BBTE-n belül milyen intézményes garanciái vannak az oktatás- és kutatásetikai irányelvek érvényesülésének? Milyen ügyekben illetékesek a különböző etikai bizottságok, hogyan szerveződnek, mire terjed ki a hatáskörük?
U.-Z. I.: A BBTE mind az egyetemi oktatást és kutatást szabályozó dokumentumokkal, mind pedig minőségbiztosítási és -ellenőrző testületek működtetésével igyekszik fenntartani az egyetemi munka rangját, s ebben viszonylag eredményes is. Ezt bizonyítja az egyetemen belüli visszaélések és az egyetemmel kapcsolatos sajtóbotrányok viszonylagos ritkasága, noha a felszínre nem kerülő kihágások számát sosem szabad alábecsülni. Mindazonáltal az egyetemi tevékenység minőségét, hazai és nemzetközi megbecsültségét, a tudományetikai irányelvek érvényesülését ténylegesen azoknak a kiváló munkatársainknak a tevékenysége biztosítja, akik színvonalas oktatói és kutatói tevékenységet folytatnak. Ezt azért tartom fontosnak hangsúlyozni, mert meggyőződésem, hogy az oktatás- és kutatásetikai irányelveknek nem adminisztratív intézkedések, hanem a valódi oktatási és kutatási eredményeket felmutató tanáregyéniségek, jól működő szakkörök, szakkollégiumok, kutatócsoportok szereznek érvényt és elfogadottságot.
Persze, mint korábban említettem, fontos tájékoztató, ellenőrző és korrekciós szerepe van az oktatás- és kutatásetikai irányelvek érvényesítésében az egyetem Etikai kódexének és etikai bizottságainak is. Ezek a karok, tagozatok és az egyetem szintjén szerveződő bizottságok illetékességi körüktől függően rendszeresen jóváhagyják azokat a kutatási terveket, amelyekben emberek és más élőlények érdekei érintettek, megvitatják és határozataikban minősítik az eléjük kerülő panaszokat. E bizottságok kötelező módon diszkréten kezelik a tudomásukra jutott személyes információkat, de tevékenységükről évente nyilvánosan elérhető beszámolót készítenek.
S. Z.: Az egyetem hallgatói és oktatói közössége elég tájékozott ezen a téren? Milyen eszközökkel és milyen hatékonysággal történik a hallgatók és az oktatók tájékoztatása, milyen forrásokból kellene értesülnie egy elsőéves hallgatónak arról, hogy mit értünk plágiumon, és honnan értesül a BBTE-s oktató arról, hogy a tanításnak melyek az etikai minimumai, hogyan kommunikálhat a hallgatókkal, hogyan osztályozhat etikusan?
U.-Z. I.: Az egyetem alapvető dokumentumai (mindenekelőtt az Egyetemi Charta, A hallgatók szakmai tevékenységét és a hallgatói státuszt érintő szabályzatok és határozatok, illetve az Etikai Kódex) elérhetők az intézmény honlapján, de ennél is fontosabb, hogy a hallgatók és a tantestület tagjai mindennapi munkájuk során tudatában legyenek az egyetemi tevékenységet szabályozó, legfontosabb nevelés-, oktatás- és kutatásetikai alapelveknek. A hallgatónak számtalan alkalma nyílik megismerni ezeket az irányelveket. Esősorban arra gondolok, hogy az oktatók bevezető előadásaikban, majd később többször is világosan megfogalmazzák az egyes tantárgyak esetében elérendő teljesítményszinteket és az elvárható hozzáállást. Folytathatnánk azzal, hogy az oktatók, szeminárium- illetve gyakorlatvezetők részletesen megbeszélik, bemutatják, gyakoroltatják és következetesen értékelik az elméleti, valamint gyakorlati feladatokat, aminek magában kell foglalnia az alapelvek megvilágításán túl a követendő és a kerülendő magatartások részletezését is. A nem specifikus elvi és gyakorlati kérdések tisztázására ott vannak továbbá az évfolyamvezetőkkel, a szakkollégiumi mentorokkal, szakdolgozat-, mesteridisszertáció- vagy doktoridisszertáció-vezetőkkel folyatott beszélgetések, nem utolsósorban pedig a hallgatói önképzőkörök és érdekvédelmi egyesületek találkozói is. Az egyes tantárgyakhoz fűződő sajátos tanulási és kutatási feladatokkal együtt elsajátított jól bevált gyakorlatok (best practice) mellett a filozófia szakos diákok Kutatási és szövegalkotási módszerek a filozófiában tantárgyat is hallgatnak, illetve az összes szak mesterképzőjén kötelező, de alapképzésen is választható tantárgy az Akadémiai etika és integritás.
Bevezetésekor az Akadémiai etika és integritás tárgy inkább a politikusok plágiumbotrányaira és a kutatásban is tetten érhető korrupcióra adott, politikai jellegű válasznak tűnt. Kifejezetten hasznos intézkedés volt, ugyanis figyelmeztetett arra, hogy hiányosságok vannak az oktatás- és kutatásetikai követelmények ismerete terén, és próbált valamilyen megoldást nyújtani a problémára. Valójában azonban akkor lehet igazán hatékony ez a tantárgy, ha a diákok már az első tanulmányi év során is hallgatják, és ha oktatásával nem csupán előírásokat kívánunk tanítani, hanem igyekszünk valódi betekintést nyújtani az egyetemi viszonyok és a velük kapcsolatos elméleti és gyakorlati problémák összefüggésrendszerébe. A Magyar Filozófiai Intézetben mi ezt a megoldást választottuk.
Az oktatók, a nyilvános egyetemi dokumentumokon kívül, elsősorban tanulmányaik alatt, valamint tantárgyaik tárgy- és célrendszerének kidolgozása, illetve az oktatás-kutatás mindennapi tapasztalatai során ismerkedhetnek meg oktatás- és kutatásetikai problémákkal, előírásokkal és értékekkel. Természetesen az egyetemi és tudományos szellemi munka morális feltételrendszere önmagában is része mind a szakirányú, mind pedig az interdiszciplináris kutatásnak. Ezért is tartottunk két éve e tárgykörben konferenciát A szellem korrumpálása? címmel. Fontosnak tartom azonban megvilágítani a téma közösségi vetületét is. Mivel olyan problémákról van szó, amelyek nem egyediek, hanem mindannyiunk munkájának az értelmét érintik, fontos szerep hárul e problémáknak a tantestületen belüli, rendszeres megbeszélésére. Enélkül ugyanis sokkal nehezebb értelmezni a saját tapasztalatokat, és még nehezebb ténylegesen érvényt szerezni a szakmai etikai standardoknak mind a saját, mind pedig a mások munkájában. Ha e követelmények megsértése felmerül, az szinte mindig elárul valamit az oktató- és kutatóközösségen belüli emberi viszonyokról és kommunikációról. Gondoljunk csak a szexuális zaklatási és a plágiumeseteket sokszor szinte feltárhatatlanná tevő, cinkos, taktikus vagy gyáva hallgatás oly nehezen áttörhető falára. Meggyőződésem, hogy egészséges és eleven intézeti légkörben sokkal ritkábban kerül sor az erkölcsi és egyetemi normák megszegésére.
S. Z.: Mit tapasztal, a hazai felsőoktatási rendszerben milyen etikai irányelvek sérülnek leginkább, és mi lehet ennek az oka?
U.-Z. I.: Erre a kérdésre egy országos felmérés nyomán lehetne csak pontos választ adni. Azt hiszem, fontos információkat nyerhetnénk vele az egyetemi rendszer, de akár a politikai rendszer reformja számára is. Médiafogyasztóként magam is gyakran találkozom a plágiumbotrányokról, vizsgák és diplomák adásvételéről, tudományos közegbe nem illő kiskirálykodásokról, szexuális zaklatásokról, illetve nepotizmusról szóló híradásokkal. Nem könnyű ezek összefüggéseit és okait kideríteni, de azt hiszem, az intézményrendszer merevsége és politikai kiszolgáltatottsága jelenti azt a keretet, amelyben minden jó ügy áldozatul eshet a morális gyengeségnek és az opportunizmusnak.
S. Z.: Mennyire tudják követni a tudományetikai megfontolások a felsőoktatási rendszerben jelentkező valós idejű kihívásokat? Például az olyan erősödő, időnként egymásnak is ellentmondó elvárások, mint az, hogy a tudományosság és ezen belül a felsőoktatás konkrét társadalmi vagy akár piaci hasznot hajtson, hogy összhangban álljon az ökológiai fenntarthatóság kívánalmaival, vagy az, hogy az oktatók kutatók is legyenek, és teljesítsék közlési kötelezettségeiket, alakítják-e a tudományművelés etikáját?
U.-Z. I.: A tudomány- és oktatásetikának természetesen reagálnia kell a felsőoktatási rendszert érő aktuális kihívásokra is, de követelményeit nem alakíthatják át gyökeresen az általa szabályozott tevékenységterület feltételeiben bekövetkező változások. Az oktatás- és kutatásetikai megfontolások az egyetemi tevékenység és a tudományos kutatás történelmileg felhalmozódott tapasztalataira és az emberek hosszú távú érdekeire építenek. Az egyetem és a tudomány teljesítőképessége éppen a megismerés, a megfontolás és megalapozás elsőbbségén alapszik. Ily módon a maga elveit és gyakorlatát nem rendelheti alá szűk körű gyakorlati céloknak, mert csakis így képes megbízható alapot szolgáltatni e célok számára. Ehhez képest a piaci vagy akár az ökológiai fenntarthatóság szempontja gondolatilag szűkebb, alárendelt szemléletmódot képvisel, amelyek csak a tudás egyetemes szempontja mellett létezhet. A tudomány és az egyetem gondolati elsőbbségének, függetlenségének szempontja azonban nem jelenti azt, hogy ezek függetlennek vélnék magukat a természeti-ökológiai vagy a gazdasági feltételektől. Nyilvánvaló, hogy az egyetemi tevékenység sem terjeszkedhet túl a létét, illetve mindannyiunk létét biztosító természeti és gazdasági erőforrásokon. A piaci, az ökológiai és a tudástermelési kényszer egyaránt alakítja az egyetem és a tudományművelés feltételrendszerét, de ettől még egyikük sem képezheti egymaga az oktatás- és kutatásetikai megfontolások döntő tényezőjét.
S. Z.: A professzionális tudománykommunikációra milyen szerep bízható a tudományetikai problémák megelőzésében, illetve kezelésében?
U.-Z. I.: A tudományetikai felismerések, akárcsak minden egyéb etikai felismerés, a megfogalmazás és közös értelmezés folyamatában alakulnak, ezért a tudományetikai fogalmak kialakításában, valamint abban, hogy e fogalmak „a tudományetikai köztudat” részévé váljanak, fontos szerep jut a tudománykommunikációnak. A professzionális tudománykommunikáció, amennyiben nem csupán tárgyi viszonyok rögzítésére vonatkozik, hanem a kutatás gyakorlatrendszerének emberi viszonylataira is kiterjed, jelentős szerepet játszhat a tudományos kutatás erkölcsi összefüggésekben történő újraértelmezésében. Egy ilyen szemléletváltás elvezethet a tudományetikai problémák iránti nagyobb érzékenységhez, ami megelőzésük és kezelésük fontos tényezője lehet.
S. Z.: A tudományetika szó hallatán általában erkölcsi és jogi tiltások („Ne plagizálj!”, „Ne manipuláld és ne tarsd vissza az információkat!” stb.), illetve a kutatásra szánt pénzek elosztásával kapcsolatos gazdasági problémák jutnak eszünkbe. Mi mindent szabályoz(hatna) még a tudományetika, és elárul-e valamit arról, hogy pozitív értelemben mit kellene tennünk, melyek a tudomány művelésének helyes irányai?
U.-Z. I.: A tudományetika nem redukálódhat egyfajta katekizmusra vagy törvényalkalmazásra. A szabályok betartásának hosszú távú feltétele a mögöttük rejlő értékek felismerése, illetve az alapvető megismerési célok és az egyes diszciplínák tudáseszményeinek interiorizálása. Csak az eredeti felfedezésekre vezető belátások megtapasztalása, az új ismereteket eredményező gondolatmenetek végigkövetésének és önálló megfogalmazásának sikerélménye képes megéreztetni a puszta másolás és utánzás szellemtelen sivárságát. Hasonlóképpen, csak az érzi át teljesen és őszinte felháborodással a plagizálásban rejlő lopás szánalmasságát, aki képes kidolgozni és publikálni egy saját gondolatmenetet. Mindezekkel együtt persze a tudományetika nemcsak a kutatómunka és a közzétett gondolatmenet autenticitását jelenti, hanem az igazság iránti szenvedélyes elkötelezettséget és a következetesen feltáró, megismerő életmód iránti odaadást. Mindezen személyes irányultságok mellett az emberek megbecsülésével, a kutatói közösségben betöltött, időről időre megerősített helyünk identitássá válásával alakul ki az az attitűd, amely a tisztesség döntő jelentőségű elemévé alakítja a tudomány művelésének helyes irányát, becsületességét és társadalmi felelősségvállalását.
—