BBTE LAB: Klímaváltozás és válságkezelés II. – Szigeti Attila filozófus, Történelem és Filozófia Kar, Magyar Filozófiai Intézet

S. Z.: Egymást követik a különböző nemzetközi civil szervezetek klímajelentései, egyre több számmal szembesülünk: 14 év múlva visszafordíthatatlanná válik a földi ökoszisztémák összeomlása, 50 év múlva az emberek számára élhetetlenné válik a Föld, a vártnál jóval korábban, 15–20 éven belül felolvad a permafroszt, 2019. június 13-án 2 milliárd tonna jég olvadt el Grönlandon a melegrekord következtében, az állat- és növényfajok ezerszer gyorsabban tűnnek el, mint az ember megjelenése előtt stb. Valószínűleg azért is kezdtük számokban kommunikálni a küszöbön álló ökológiai válságot, hogy megfoghatóbbá váljon, de az az érzésem, hogy visszafele sült el a dolog: pszichésen megterhelő, sőt bénító is lehet a számok sorjázása. Mit gondol, a média mennyire kommunikálja hatékonyan a problémát? Hol találunk megbízható forrásokat, melyek az ismérveik? Hogyan lehetne hatékonyabban kommunikálni? Elég csak az adatokkal jobban operálnunk, vagy a prespektíván is dolgoznunk kellene? Hogy lehetne túllépni a bénultságon?

Sz. A.: Csak egyetérteni tudok a diagnózissal: a mainstream média katasztrófahajhász, apokaliptikus előrejelzései inkább a klímaválság kollektív elfojtásához, valóságvesztéshez vezetnek. Mintha csak a bolygó pusztuló díszletei között játszódó, újabb – ám ezúttal nagyon is valóságos! – hollywoodi klímakatasztrófa-film prológusához asszisztálnánk tehetetlenül.

A klímaváltozás jelenlegi és előrejelezhető negatív hatásairól természetesen találni megbízható adatokat, elég itt csak az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC, Intergovernmental Panel on Climate Change) 1990 óta közreadott jelentéseire hivatkozni (lásd például a sajtó által is bőségesen szemlézett legutóbbit[1]). Az alapvető problémát inkább abban látom, hogy a média többnyire csak a klímaváltozás elrettentő következményeit ecseteli ahelyett, hogy a kiváltó okokat magyarázná, a lehetséges megoldásokat pedig egy individualizáló-moralizáló, a mélyreható társadalmi-gazdasági átalakítások helyett egyéni fogyasztói aszkézisre buzdító diskurzusban keretezi. A klímakatasztrófa, az általános környezeti válság megelőzésének nyilván a fogyasztói életmódváltás, az egyéni ökológiai lábnyom csökkentése is szükséges előfeltétele, de a globális gazdasági túltermelés okozta környezetpusztítás fölszámolásához ez távolról sem elégséges. Azaz: tartsunk, hogyne, „műanyagmentes július”-t, de tudnunk kell, hogy ez önmagában, közös társadalmi-politikai cselekvés, szabályozás nélkül nem fog véget vetni a nagycégek műanyag-túltermelésének.

Sokkal fontosabb volna tehát a klímaváltozást kiváltó globális, rendszerszintű okokat adatolni, megérteni és társadalmi-politikai megváltoztatásukra törekedni. Ezt két példával szemléltetném. 1.) A klímaváltozást okozó globális üvegházgáz-kibocsátás 70%-a mindössze 100 fosszilis üzemanyag-kitermelő nagyvállalatnak tulajdonítható,[2] ezt az üzemanyagot pedig olyan technológiai rendszerek használják fel, mint a személygépkocsi-alapú közlekedési rendszerek és az ezekhez szükséges városi infrastruktúrák, az elektromossági hálózatok, a gázalapú műtrágyahasználaton alapuló, iparosított mezőgazdaság stb. Az alapvető kérdés itt az, hogy ezek a rendszerek hogyan változtathatók meg és állíthatók át más, környezetkímélő energiafelhasználásra? Ezzel összefüggésben: milyen közösségi politikai cselekvéssel, nyomásgyakorlással lehet a nagyvállalatokat (és az őket támogató kormányokat) a fosszilis energiaforrások, továbbá a palagáz és az olajhomok kitermelésének beszüntetésére, a szénerőművek bezárására rábírni? 2.) A globális üvegházgáz-kibocsátás 25%-áért az energiaszektor, 24%-ért azonban már a mezőgazdaság felelős, ezen belül elsősorban a hasznonállattartás (a legelőkkel együtt a mezőgazdaság által használt földterület 80%-a állatokat táplál). Eközben az utóbbi fél évszázadban az egy főre eső globális hús- és tejfogyasztás majdnem megkétszereződött, miközben a teljes élelmiszeriparban is túltermelés van: a világon évente termelt élelmiszer körülbelül egyharmada (1,3 milliárd tonna élelem) a szemétben végzi. Az ésszerű következtetés itt az volna, hogy az állati eredetű élelmiszerek globális fogyasztását – az állati etikai vonatkozásokról nem is szólva –  vissza kellene szorítani, elsősorban a globális húsipar leépítésével.

A kollektív bénultságra visszatérve: ehhez az ökológiai válság természettudományos bizonyításainak a populáris keretezése is hozzájárulhat. Gondolok itt például az antropocén elhíresült geológiai, illetve Földrendszer-tudományi hipotézise[3] által sugallt történeti narratívára, illetve populáris antropocéndiskurzusra: ezek hajlamosak a válságot az emberi faj valamilyen evolúciós jellemzőjére, például a tűz- vagy általában a technológiahasználatra visszavezetni. Ám ha a környezeti válság pusztán az emberi természetből következik szükségszerűen, akkor az emberiség csakis egyfajta predestinált ökológiai bukástörténet előidézője és egyben katasztrófaváró, cselekvésképtelenségre kárhoztatott áldozata lehet.

S. Z.: Általában a klímaváltozás-szkeptikus piaci szereplőket tesszük felelőssé a helyzet súlyosbodásáért, ugyanakkor egy ideje megjelentek azok a piaci cápák is, akik a klímaváltozással kapcsolatos szorongásból húznak hasznot (lásd például a biztosítási piacot, amit kimondottan vitalizál a szorongató jövő képe). Úgy tűnik, hogy a globális piackapitalista rendszer rövid távon a jelenség tagadásából és elismeréséből egyaránt hasznot húzhat, a sajtó pedig akaratlanul is a kezére játszik. Lát esélyt arra, hogy a probléma a jelenlegi globális piackapitalista rendszer keretein belül oldódjon meg?

Sz. A.: Nem, semmilyen esélyt sem látok erre. E tekintetben azon humánökológusok, környezettörténészek, társadalomelmélészek (Jason W. Moore, Andreas Malm és mások) tézisét osztom, miszerint a bioszféra jelenlegi válságát nem az elvontan értett emberiség – az emberi faj vagy az önmagában vett technológia –, hanem egy történetileg meghatározott társadalmi-gazdasági viszonyrendszer, a „hosszú 16. században” kialakult, a munka termelékenységét és a profitfelhalmozást a természeti nyersanyagok és energia (a 19. századtól a fosszilis energia) olcsó vagy ingyenes kisajátítására alapozó, kapitalista árutermelés okozza.[4]

A klímaváltozás elleni küzdelem radikális ipari-technológiai változtatásokat követel. A legfontosabbak: a fosszilisüzemanyag-kitermelés és a hőerőművek fokozatos leállítása, nem fosszilis, környezetkímélő, elsősorban szél- és napenergiára való átállás; a légi, tengeri és közúti közlekedés fokozatos átállítása más energiafelhasználású tömegközlekedési rendszerekre; az ipariról egy ökológiai mezőgazdaságra való áttérés; a húsipar fölszámolása stb. Mindezek csak annak a társadalmi-gazdasági struktúrának a mélyreható megváltoztatásával valósíthatók meg, amelybe ezek a technológiák beleágyazódtak: a végtelen profittermelésre, növekedésre irányuló, inherensen környezetpusztító, kapitalista termelést a valós társadalmi szükségleteket kielégítő társadalmi gazdagság kollektíven és demokratikusan szabályozott termelésével és elosztásával kell felváltani.

S. Z.: Megoldást jelent-e a fenntartható fejlődés koncepciója, ami szorosan összekapcsolódik az ökoszisztéma-szolgáltatások támogatásával, egy felelősségteljesebb ökoszisztéma-menedzsment irányelveivel, ugyanakkor belül marad a piackapitalista rendszeren? Mit mutatnak az eredmények, vannak-e olyan modellek, amelyek azt igazolják, hogy ez lehet a jövő kulcsa?

Sz. A.: Rendkívül problematikusnak tartom, hogy a spekulatív pénzügyi szektor immár a bioszférát, az atmoszférát – magát a természetet is – beárazná, az ökológiai válságnak a financiális kapitalizmus eszközeivel történő orvoslási kísérleteit (lásd karbonkereskedelem, ökoszisztéma-szolgáltatások, katasztrófakötvények stb.) pedig ellentmondásosaknak tartom. Vegyük csak a karbonkereskedelmet: a szén-dioxid-kibocsátási kvóták, a karbonkreditek piaca egyrészt áruvá teszi az ökológiai közjavakat, másrészt valójában jól megfér a fosszilis energia további kitermelésének és túlhasználatának a logikájával. És egy példa a financiális-spekulatív „megoldások” abszurd következményeire: a karbonkreditek piaci értéke az éghajlat romlásával (a kibocsátási maximumok csökkentésével) nő, azaz végeredményben minél súlyosabb a klímaválság, annál nagyobb a potenciális nyereség, vagyis annál inkább megéri a klímakatasztrófába befektetni!

Kapitalista piacgazdaság nem létezhet növekedés („fenntartható fejlődés”) nélkül, ám a vég nélküli növekedés egy véges természeti-anyagi világ korlátai között csakis környezeti katasztrófához vezethet: a profittermelés szükségszerű háttérfeltétele a természet olcsó vagy ingyenes erőforrásainak a végtelen kiaknázása, illetve a természet ingyenes szennyeződéstárolóként (például az atmoszférának az üvegházhatású gázok elnyelőjeként) való használata. Ma már azonban mindkettő (a természet mint olcsó vagy ingyenes input és output) a végét járja. Éppen ezért a „zöld növekedés”, a „zöld piac”, a „zöld kapitalizmus” önellentmondásos és önátverő vágyálmai helyett sokkal inkább a Zöld Új Megállapodás (Green New Deal),[5] illetve a nem növekedés (degrowth) programjainak valamilyen elegyét, a zöld átállást biztosító infrastruktúrába, iparba és munkahelyekbe való befektetést, a nyereségorientált növekedés helyett a tényleges társadalmi szükségleteket kielégítő, bizonyos szektorokban akár növekedéssel nem járó termelésre való átállást tartom követendő alternatívának.

S. Z.: Mit lehet tudni a helyi szintű változásokról? Sok spekulációt hallani, de számomra úgy tűnik, hogy valójában kevés a klímaváltozás jeleivel kapcsolatos megbízgató helyi szintű információ. Abban a térségben, ahol élünk (gondolok pl. Kolozsvár környékére, Erdélyre, Romániára, vagy tágasabban a Kárpát-medencére), miben látszanak megnyilvánulni a klímaváltozás hatásai, vannak már határozott jelek, esetleg tud erre vonatkozó kutatásokról?

Sz. A.: Sajnos nem ismerem a vonatkozó kutatásokat, eredményeket, de nagyon is érdekelne az ez irányban tájékozottabb kollégák véleménye.

S. Z.: Mennyire tűnnek összehangolhatónak a lokális és a globális válságkezelési akciótervek, tekintetbe véve például a jóléti országok és a kelet-közép-európai vagy az ezeknél is elszegényedettebb országok közötti gazdasági különbségeket?

Sz. A.: A klímaválság elválaszthatatlanul összefonódik a globális gazdasági egyenlőtlenségekkel: az emberiség leggazdagabb egytizede a fogyasztásból származó szén-dioxid-kibocsátás 50%-áért felelős, miközben a Föld népességének szegényebb fele – mintegy 3,5 milliárd ember – csak a kibocsátás 10%-áról tehet, ám túlnyomórészt olyan országokban él, amelyek a leginkább elszenvedik a klímaváltozás negatív hatásait.[6] Ugyanakkor a fejlett országok környezetszennyezésének a csökkentése (például a „zöld növekedés” modell javasolta átállás az anyagi erőforrás-intenzív árutermelésről a szolgáltatásokra) többnyire csak a környezetszennyező termelés szegényebb országokba való átköltöztetését jelenti.

Jelenleg sajnos nehezen jelölhető meg (vagy akár képzelhető el) egy olyan transznacionális intézmény, amely a nemzetközi társadalmi-gazdasági és környezeti igazságosság szempontjai alapján globális szinten demokratikusan koordinálná a klímaválságot. Eközben egy közelmúltbeli ENSZ-jelentés a „klíma-apartheid” veszélyére figyelmeztet.[7] A klímaválság szegények százmillióit foszthatja meg az élethez, vízhez és élelmiszerhez, lakhatáshoz való alapvető jogoktól, de a demokráciát és a törvény uralmát is alááshatja. Világszerte a nemzetállamokba való protekcionista, idegengyűlölő bezárkózás figyelhető meg, terjed az ökonacionalizmus stb. Ebben a helyzetben az egyetlen alternatívát egyelőre a különféle öko- és klímamozgalmak nemzetközi szolidaritási hálózatainak az összehangolt politikai aktivizmusa jelentheti.

S. Z.: Melyek volnának az akadémiai (tudástermelő, illetve oktató) közeg felelősségei a válságkezelésben?

Sz.A.: A klímaváltozás-tagadás hangulatkeltésével szemben (általában a „post-truth” és az összeesküvés-elméletek tudományellenes korában) az ökológiai válsággal kapcsolatos interdiszciplináirs tudástermelésre, ismeretterjesztésre hatalmas felelősség hárul. Interdiszciplinárisra, mert amint a populáris antropocéndiskurzus példája is mutatta, a válságot nem érthetjük meg, a lehetséges alternatívákat pedig nem dolgozhatjuk ki pusztán természettudományos alapon. Például a történelemnek a minőségileg új történeti-társadalmi jelenségekhez, például a fosszilis kapitalizmus megjelenéséhez, illetve ennek lehetséges meghaladásához vezető, az emberi szabadságnak és az esetlegességnek is helyt adó felfogása nem egyeztethető össze az emberi fejlődés predeterminált, esszencialista felfogásával. Általában: az emberi társadalom és a természet közötti anyag- és energiacsere környezeti kihatásai nem elemezhetők az ezt a kölcsönhatást szervező történeti-társadalmi viszonyok értelmezése és politikai-normatív újragondolása nélkül. Továbbmennék: az ökológiai válság kezeléséhez az „értéksemleges” tudástermelés valószínűleg már nem is elégséges. A profitorientált piacnak alárendelt tudományos kutatás és technológiafejlesztés autonóm, ökológiai újratervezésére, továbbá a szükséges társadalmi-politikai változtatásokat normatívan elgondoló – de akár az ökológiai mozgalmakkal, aktivizmussal is  interakcióba lépő –, határozottan ökopolitikai irányultságú társadalomtudományokra lesz szükség.

[1] https://report.ipcc.ch/sr15/pdf/sr15_spm_final.pdf
[2] https://www.theguardian.com/sustainable-business/2017/jul/10/100-fossil-fuel-companies-investors-responsible-71-global-emissions-cdp-study-climate-change
[3] Eszerint a „geológiai tényezővé” avanzsált emberiség az ipari forradalom óta demonstrálhatóan kihat az atmoszférikus, geológiai és bioszférikus folyamatokra. Vö. https://www.researchgate.net/profile/John_Mcneill4/publication/5610815_The_Anthropocene_Are_Humans_Now_Overwhelming_the_Great_Forces_of_Nature/links/0fcfd511e373d55e47000000.pdf
[4] http://fordulat.net/?q=huszonotodik
[5] https://merce.hu/2019/02/09/alexandria-ocasio-cortez-bemutatta-hogyan-kellene-megfekezni-a-klimavaltozast/?fbclid=IwAR3ovbm6ZvIUj21n1wtd11_TZxCxFYsY0QBH36rqn3Ms2A5soNVaZO0nUDQ
[6] https://www-cdn.oxfam.org/s3fs-public/file_attachments/mb-extreme-carbon-inequality-021215-en.pdf
[7] https://www.theguardian.com/environment/2019/jun/25/climate-apartheid-united-nations-expert-says-human-rights-may-not-survive-crisis?CMP=Share_iOSApp_Other&fbclid=IwAR0Q18Y0WZRyFlhRTvH2gaIu50ery46_PpvBj-xMi6nE_qYM2UtYJRIbadU

 

A sorozat első része: Klímaváltozás és válságkezelés I. – Bartók Blanka klímakutató, Földrajz Kar, Magyar Földrajzi Intézet

Ankétonként három-négy kutatót keresünk meg a BBTE Magyar Tagozatáról, lehetőleg minél több tudományterületről, hogy mozaikszerű képet kapjunk az adott problémáról. Az ankétok olyan valós idejű társadalmi kihívásokat járnak körül, amelyeknek a megoldásába az akadémiai közegnek föltétlenül be kell kapcsolódnia, ha nem akarja végérvényesen elveszíteni a legitimitását és a kapcsolatát a társadalmi realitással. Szükségesnek érezzük megmutatni, hogy az akadémiai kutatások visszacsatolhatók abba a szélesebb társadalmi közegbe, amelynek a felsőoktatási intézmények morális és anyagi támogatásukat köszönhetik. A sorozat egyik alapvető célkitűzése tompítani az akadémiai elitizmus, valamint a tudományterületek és diszciplínák atomizálódásának hatásait. Olyan alulnézeti perspektívákat szeretnénk megvalósítani, amelyek inkább a megkérdezett BBTE-s oktatók-kutatók tapasztalati tudását mozgósítják, mintsem a szoros értelemben vett szaktudásukat. Az akadémiai közegben előállított tudás helyes, társadalmilag szervesülő használatára vonatkoznak, ennyiben pedig egy metakritikai nézőpontot hoznak létre. A sorozatot Serestély Zalán szerkeszti.