S. Z.: Egymást követik a különböző nemzetközi civil szervezetek klímajelentései, egyre több számmal szembesülünk: 14 év múlva visszafordíthatatlanná válik a földi ökoszisztémák összeomlása, 50 év múlva az emberek számára élhetetlenné válik a Föld, a vártnál jóval korábban, 15-20 éven belül felolvad a permafroszt, 2019. június 13-án 2 milliárd tonna jég olvadt el Grönlandon a melegrekord következtében, az állat- és növényfajok ezerszer gyorsabban tűnnek el, mint az ember megjelenése előtt stb. Valószínűleg azért is kezdtük számokban kommunikálni a küszöbön álló ökológiai válságot, hogy megfoghatóbbá váljon, de az az érzésem, hogy visszafele sült el a dolog: pszichésen megterhelő, sőt bénító is lehet a számok sorjázása. Mit gondol, a média mennyire kommunikálja hatékonyan a problémát? Hol találunk megbízható forrásokat, melyek az ismérveik? Hogyan lehetne hatékonyabban kommunikálni? Elég csak az adatokkal jobban operálnunk, vagy a perspektíván is dolgoznunk kellene? Hogy lehetne túllépni a bénultságon?
L. Z.: Mára túljutottunk azon a ponton, amikor a figyelemfelkeltésre kellene összpontosítani. A médiának és a ma már érzékelhető változásoknak köszönhetően egyre szélesebb körben ismertté vált mindaz, amit, ha nem tévedek, már a 1970-es évektől kezdve előre jeleztek. Az emberi behatásnak egyértelműen köze van ezekhez a változásokhoz, és ezt mostanra mindenki belátja, hacsak nem ellenkezik a rövid vagy hosszú távú érdekeivel. Azt, hogy a média mennyire hatékony a probléma kommunikációjában, nehéz megmondani. Valószínűleg kicsit a „pásztorfiú, aki farkast kiáltott” hatást vélték sokáig felfedezni a folyamatos világvége-előrejelzésekben.Azonban mára egyértelművé vált, hogy tényleg baj van, és ennél még komolyabb problémák következnek. Természetesen hozzá lehet szokni ahhoz, hogy veszélyhelyzet van, de a sokszoros megerősítés eredménye talán mégiscsak az lesz, hogy tudatosabbakká válunk. A megbízható források leginkább a lektorált szakfolyóiratok és az azokból kiemelt információkra alapozó népszerűsítő cikkek. Ha valamelyik sajtóközleményben nincsenek felsorolva a források,számomra rögtön csökken a megbízhatósága. Az életmódbeli változtatások mindig nehezen mentek, ezért azt kommunikálni, hogy másként kellene élnünk, kevesebbet repülnünk, vásárolnunk, az újrahasznosításra kellene összpontosítanunk, sosem volt és lesz népszerű. Éppen ezért, valamiféle rövid távon is értelmezhető jutalmazást kellene kilátásba helyezni, és nem csupán annyit, hogy esetleg minden maradhat úgy, ahogy megszoktuk.Föltétlenül beszélnünk kellene a jövőbeli negatív képek pozitív változatairól is. A rendelkezésünkre álló adatok elégségesek annak megerősítéséhez, hogy tovább kell csökkentenünk káros tevékenységeink. Így a jövőkép javításának lehetőségeire kell összpontosítanunk, azt hiszem,ez a cél a médiától sem idegen. Úton-útfélen találkozunk olyan módszerekkel, amelyek segítenek csökkenteni például a műanyaghasználatot, megőrizni a biológiai változatosságot, vagy féken tartani annak rohamos csökkenését. Szerintem nincs bénultság, legalábbis egy aránylag szűk, de folyamatosan bővülő lakosságrétegben nincs. Persze nehéz környezettudatosnak lenni úgy, hogy a mindennapi szükségleteket sem lehet kielégíteni. Ahhoz, hogy valaki foglalkozzon a környezete épségével, az éves jövedelme meg kell hogy haladjon egy, a nyugati társadalmakban aránylag könnyen elérhető küszöböt. Azonban a világ többi részén ezt nagyon nehéz lesz kivitelezni. És ez a probléma egyik nagyon kényes vetülete.
S. Z.: Általában a klímaváltozás-szkeptikus piaci szereplőket tesszük felelőssé a helyzet súlyosbodásáért, ugyanakkor egy ideje megjelentek azok a piaci cápák is, akik a klímaváltozással kapcsolatos szorongásból húznak hasznot (lásd például a biztosítási piacot, amit kimondottan vitalizál a szorongató jövő képe). Úgy tűnik, hogy a globális piackapitalista rendszer rövid távon a jelenség tagadásából és elismeréséből egyaránt hasznot húzhat, a sajtó pedig akaratlanul is a kezére játszik. Lát esélyt arra, hogy a probléma a jelenlegi globális piackapitalista rendszer keretein belül oldódjon meg?
L. Z.: Nem hinném, hogy meg tudnánk oldani a helyzetet a folyamatos gazdasági növekedés címszava alatt. Jelentősen át fognak rendeződni a rendszereink ahhoz, hogy csökkenteni tudjuk majd a jelenlegi rendszer tragikus hatásait. Az emberiségnek teljes mértékben át kell szerveznie a fogyasztási szokásait ahhoz, hogy a szennyező anyagok mennyiségét hatékonyan csökkenteni tudja, illetve a hangsúlyt a különböző javak termelésében a fenntarthatóságra kell áthelyeznie. Azt hiszem, ez nagyjából annyit tesz, hogy vagy a mohóságunknak, kapzsiságunknak mint faji jellegzetességünknek kellene megálljt parancsolnunk, vagy valamilyen módon a Föld népességsűrűségét kellene csökkentenünk. Jobb szeretném, ha nem az utóbbi forgatókönyv érvényesülne, mert ez – tragikusságán túl is – csak ideiglenes megoldás lenne.
S. Z.: Megoldást jelent-e a fenntartható fejlődés koncepciója, ami szorosan összekapcsolódik az ökoszisztéma-szolgáltatások támogatásával, egy felelősségteljesebb ökoszisztéma-menedzsment irányelveivel, ugyanakkor belül marad a piackapitalista rendszeren? Mit mutatnak az eredmények, vannak-e olyan modellek, amelyek azt igazolják, hogy ez lehet a jövő kulcsa?
L. Z.: A fenntartható fejlődés fogalma a termelési folyamatokkal és a fogyasztással is összekapcsolódik. Mivel az emberiség mérete folyamatosan növekszik, az ellátására szükséges javak mennyiségének is növekednie kell. Viszont pillanatnyilag számos akadálya van annak, hogy folyamatosan és fenntartható módon mind többet és többet termeljünk.A mezőgazdasági területek növelése a természetes élőhelyek zsugorodásával, folytonosságának megszakadásával történt a múltban és történik ma is. Ahhoz, hogy kielégítsük alapvető szükségleteinket, vagy több helyre lesz szükségünk – ami a földfelszínen nehezen megoldható –, vagy a termelési módszereink terén kell reformokat eszközölnünk oly módon, hogy a rendelkezésre álló források többünknek is elegendők legyenek. Viszont az új módszerek mellett arra is szükség lesz, hogy az egy főre eső fogyasztást is csökkentsük. A jelenlegi, „hagyományos” piackapitalista rendszeren belül nehezen fogjuk a fenntartható fejlődési elveket teljesíteni. Azt hiszem, mindenképpen radikális változásokon kell keresztülmennie társadalmainknak, hogy a „felelősebb ökoszisztéma-menedzsment irányelvei” teljesíthetők legyenek.Világunk egy része számára a masszív újrahasznosítás is radikális változást jelent. Hasonlóan nehéz lesz a villamos energia fogyasztásának csökkentése vagy annak szén-dioxid-mentes megtermelésére való átállás. A növényvédőszerek nagy mennyiségű használata sem lesz hosszútávon fenntartható, ezért jelentős kiterjedésű természetes vagy természetközeli területet kell majd fenntartanunk a termésre veszélyes fajok természetes ellenségei számára. Azt hiszem, ez sem lesz egyszerű feladat.Hasonló kihívást jelent majd azoknak a létfontosságú fehérjéknek hatékonyabb előállítása, amelyek egyelőre a környezetre köztudottan káros szarvasmarhatartásból származnak.
S. Z.: Mit lehet tudni a helyi szintű változásokról? Sok spekulációt hallani, de számomra úgy tűnik, hogy valójában kevés a klímaváltozás jeleivel kapcsolatos megbízgató helyi szintű információ. Abban a térségben, ahol élünk (gondolok pl. Kolozsvár környékére, Erdélyre, Romániára, vagy tágasabban a Kárpát-medencére), miben látszanak megnyilvánulni a klímaváltozás hatásai, vannak már határozott jelek, esetleg tud erre vonatkozó kutatásokról?
L. Z.: Azért beszélünk globális klímaváltozásról, mert a Föld minden részén érezhetők a hatásai. Ugyanígy, a médiában megjelenő napi hírek egyeseknek globális,másoknak helyi szintű problémaként tételeződnek: óriási erdőtüzek és áradások Szibériában, viharok és jégesők Észak-Amerikában és Európában, szárazság és vízhiány Indiában. Mindannyian tapasztaljuk nap mint nap, hogy nyaranta melegebb van, a csapadék ritkább, de mennyisége időszakosan nagyobb. A Mauna Loán mért növekvő szén-dioxid-koncentráció következtében visszamaradó hő nemcsak a Csendes-óceánban, hanem az Atlanti-óceánban is kifejti hatását, ami ráadásul a Kolozsvár-környéki csapadékmennyiséggel és a napos órák számával is kapcsolatban áll. Vannak kutatások a hazai klíma változásáról is, még ha számuk nem is lehengerlő. Akár egy egyszerű keresés a Google Scholar(/Tudós) segítségével számos találatot hoz, azonban rögtön észrevehető, hogy nagyon változatos tudományágakból származnak a kérdésfelvetések. Szakemberek kellenek ahhoz, hogy ezeket az eredményeket megfelelőképpen értelmezzék és tolmácsolják. Éppen ezért lenne időszerű az a kérdés, hogy ki és mikor fogja ezeket az eredményeket az adófizetők számára„lefordítani”. Hiszen a kutatásra szánt támogatások folyamatosan csökkentek az elmúlt évtizedben Romániában, aminek egyik következménye az akadémiai karrier iránti vonzalomgyengülése.
L. Z.: Mennyire tűnnek összehangolhatónak a lokális és a globális válságkezelési akciótervek, tekintetbe véve például a jóléti országok és a kelet-közép-európai vagy az ezeknél is elszegényedettebb országok közötti gazdasági különbségeket?
S. Z.: Ez egy igen érzékeny pontja a problémamegoldásnak. Alapvető különbségek vannak fejlett és fejlődő országok között e tekintetben, és ez a különbség megnehezíti az összehangolt problémamegoldást. A fejlődő országok számára a nagymértékű szén-dioxid-kibocsátás nem annyira terhelő, hiszen az ipari forradalom óta a legtöbb ilyen országba csupán nyomokban jutottak el a fejlettebb technológiák. Továbbá érdekes vetülete ugyanennek a kapcsolatnak, hogy a fejlődő országok az elmúlt évtized(ek)ben rohamléptekben közelítenek azokhoz az állapotokhoz, amelyekbe a fejlett országok körülbelül egy évszázad alatt kerültek. Amíg a fejlődő országokban a jövedelem nem éri el azt a szintet, amely a fejlett országokra jellemző, nagyon nehezen lehet meggyőzni az egyéneket a viselkedés- és életmódbeli változások felvállalásáról.
S. Z.: Melyek volnának az akadémiai (tudástermelő, illetve oktató) közeg felelősségei a válságkezelésben?
L. Z.: Pontosabban látnám a hasznosságát az akadémiai közegnek, ami a legfrissebb tudományos eredmények objektív népszerűsítését illeti, azon túl persze, hogy elméleti hátteret próbálunk biztosítani a gyakorlati megvalósítások számára.
A sorozat első része: Klímaváltozás és válságkezelés I. – Bartók Blanka klímakutató, Földrajz Kar, Magyar Földrajzi Intézet
A sorozat második része: Klímaváltozás és válságkezelés II. – Szigeti Attila filozófus, Történelem és Filozófia Kar, Magyar Filozófiai Intézet
—