Közel fél év telt el azóta, hogy a BBTE vezetősége úgy döntött, a SARS-CoV-2 vírus terjedésének lassítása érdekében online platformokra „költözteti át” a 2019/2020-as tanév második szemeszterét. Nemcsak az egyetemi oktatás, hanem a kutatási projektek terén is óriási változások álltak be, nehézkesebbé váltak a külföldi tanulmányutak, a terepmunka, a tudományos forrásokhoz való hozzáférés, sok esetben új kutatási fókuszok bukkantak fel. Fél év egy világjárvány „életében” talán rövid távnak számít, azonban már éppen elég ahhoz, hogy adatszerű kimutatásaink legyenek bizonyos változásokról, és hogy ezek tükrében szakszerű képet alkothassunk a járvány várható, közép távú hatásaira vonatkozóan. Ankétunk eltekint a járvány orvostudományi, humánbiológiai, virológiai vagy közegészségügyi megközelítéseitől, és arra törekszik, hogy egy mozaikszerű, multidiszciplináris körkép keretében megmutassa, életünk mely területein tapasztalhatók máris kézzelfogható változások, milyen természetűek ezek, és mit vetítenek előre a következő fél-egy évre vonatkozóan. Az ankét keretében a legkülönbözőbb tudományterületeket képviselő BBTE-s szakértőket, médiaszakembert, közgazdászt, kommunikációs, illetve neveléstudományi szakembert, szociológust, pszichoonkológust, pszichológust kértünk fel, hogy ossza meg velünk a járvány hatásaival kapcsolatos tapasztalatait.
* * *
A kijárási korlátozásokat a legtöbb európai országban már feloldották, de számos állami és privát intézmény továbbra is igyekszik minimálisra szűkíteni a munkahelyen töltött időt, a home office-t részesítve előnyben. A nőkre nehezedő terheket több családban az is növelte, hogy rájuk hárult az iskoláskorúak segítése az online tanulásban. Romániában vajon mi a helyzet, vannak erre vonatkozó felmérések?
Dr. Geambașu Rékát, a BBTE Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézetének egyetemi adjunktusát kérdeztük
G. R.: Egy idei, május végi, telefonon és interneten keresztül készített interjús kutatásban[i] azt vizsgáltuk, hogy milyen megküzdési stratégiákat alkalmaztak azok a családok, amelyekben két otthonról dolgozó szülő és legalább egy óvodás-iskolás gyermek élt, milyen tényezők alakították a magánéletet a kijárási korlátozások idején. Fontos szem előtt tartani, hogy éppen a személyes kapcsolatok hiányában és a digitális egyenlőtlenség következtében a vizsgálatok és azok eredményei a középosztályra vonatkoznak elsősorban, megalapozatlan lenne a leírt jelenségeket és azok mintázatait a tágabb társadalomra általánosítani. Mégis, azért tartottuk fontosnak az interjúk elkészítését, hogy megvizsgálhassuk: olyan körülmények között, amikor mindkét szülő otthon dolgozik teljes állásban, és közösen kell gondoskodniuk a gyermek(ek)ről, valamint a háztartásról, megtörténik-e a szerepek újraelosztása, kiegyenlítődnek-e a korábbi hagyományos nemi szerepek.
Ezek mellett kutatásunk során próbáltuk megérteni annak okait, hogy a középosztálybeli, otthonról dolgozó családok jelentős részében a felek miért nem bírálták felül a korábbi hagyományos munkamegosztást. Interjús adataink azt mutatják, hogy a gondoskodásra átkerülő hangsúly leginkább anyaszerepükben erősítette meg a nőket, kevésbé téve lehetővé egyfajta alkudozás elkezdését. Ha történt is kísérlet arra, hogy a férfiak átvegyenek egy-két háztartási feladatot, a nők korábban kialakított „gondoskodási szakértelme” (például jártasságuk a gyermek iskolai dolgaiban) olyan „útfüggőséget” alakított ki, amelyről a hirtelen beállt kijárási korlátozások körülményei között nem volt lehetőség letérni. A korábban kialakított „szakosodások” tűntek most racionálisnak: aki jobban kiismeri magát az iskolai feladatokban, tanárok elvárásaiban, szülőtársakkal való kommunikációban, az folytatta ezt a munkát, akkor is, ha ez napi még legalább egy teljes állás volt a fizetett munka mellett. Vagyis az apák tipikusan nem léptek be olyan szülői feladatokba, amelyeket korábban nem ismertek.
A társadalom és a körülmények mindemellett az „intenzív anyaság” normáját támasztották elvárásképpen a nőkkel szemben. Ha az eddig is jelentős mértékben igaz volt, hogy a gyerek oktatási rendszerben való érvényesüléséhez elengedhetetlen egy szülő, jellemzően az anya aktív részvétele, akkor ez most hatványozottan így volt. Az intenzív anyaság nemcsak korlátlan rendelkezésre állást és az anya szükségleteinek zárójelbe tételét jelenti a gyermekeiével szemben, hanem annak felelősségét is, hogy a gyermek szocializációja, felnőtté válása sikeres lesz-e az általánossá váló bizonytalanság korában. Az esetleges és változó minőségű digitális oktatás olyan körülményeket teremtett, amelyek közepette az anyák most már teljesen azt érezték: a félév sikeres lezárása, gyermekük lemaradásának megakadályozása kizárólag rajtuk múlik.
Végül a feladatok újraelosztásáról való lemondás további okát a „családon kívül”, a gazdaságban kell keresni. A munkaerőpiacon kialakult nemi egyenlőtlenségek, hierarchiák, jövedelmi különbségek hozzájárultak a családon belüli, szilárd konszenzushoz arra vonatkozóan, hogy a férj munkája általánosságban fontosabb, nélkülözhetetlenebb. Ez eredményezte azt is, hogy az átlagos napokon belül az idősávok és a térhasználat nemi jelleget öltött, és hierarchiába rendeződött: a férfiak munkavégzése lényegében zavartalan volt az úgynevezett törzsmunkaidőben (délelőtt és kora délután), az anyák pedig egyéb tevékenységeik mellett, illetve hajnalban, fektetés után és hétvégén dolgoztak. Ugyanígy, ha ezt a lakás lehetővé tette: az apák dolgoztak csendes, elzárt helyen, szemben a konyhában, fövő étel mellett és a tanuló, játszó gyerekek társaságában haladni próbáló anyákkal.
Kutatásunk során kvalitatív adatok révén azt is sikerült feltárnunk, hogy munkaerőpiaci rugalmasság fogalma miképpen működik egy ilyen kivételes helyzetben, és miképpen alakítja a nemek közötti viszonyokat. A legtöbb közgazdász, döntéshozó és szakértő egyetért abban, hogy a foglalkoztatás rugalmassága kívánatos, bármilyen fajta időbeni, létszámbeli rugalmasságról is legyen szó. Fontos azt is leszögezni, hogy a rugalmasság szinte mindegyik általunk meginterjúvolt anya munkájának jellemzője volt, enélkül feltehetőleg nem is vállalhatták volna tevékenységük folytatását a kijárási korlátozások ideje alatt. Adataink azonban arra is rámutatnak, hogy a rugalmasság erősen nőiesített és kritikátlanul alkalmazott fogalma hogyan tudja bebetonozni a nemi egyenlőtlenségeket, illetve hogyan vezethet akár a nők munkaerőpiaci helyzetének prekarizálódásához is. Adataink azt mutatják, hogy a nők által általában, az álláskeresés során is tudatosan felvállalt, keresett és nagyra értékelt rugalmasság legalább négy módon hatott negatívan helyzetükre a vizsgált időszak alatt. (Fontosnak tartom megismételni: ezek a megállapítások diplomás, középosztálybeli, javarészt urbánus közegben élő nőkre vonatkoznak.) A legfontosabb, hogy a rugalmasságban szerzett korábbi jártasság, illetve a rugalmas munkavégzés maga jelentős akadálya volt annak, hogy a házastárssal folytatott alkudozás során terítékre kerüljön a férj családon belüli szerepvállalása. A férjek tipikusan rugalmatlanul, a feleségek rugalmasan dolgoztak, ami gyakorlatilag tartósította a hagyományos munkamegosztás status quóját. A második, hogy a változó gyakorisággal, de mégiscsak kötelezően beütemezett megbeszéléseken és rögzített tevékenységeken való részvétel a „rugalmasan dolgozó” anyák számára sokkal nagyobb lelki terhet jelentett, hiszen gyakran kérdésessé vált, hogy meg tudják-e szervezni a gyermek lefoglalását azidő alatt. Harmadsorban, a rugalmas munkavégzés nagyon sokszor kiszolgáltatott helyzetet kreált a kollégák és főnökök felé, akik ezt egyfajta kiváltságként fordították le maguk számára. Végül pedig, amint arról a legtöbb interjúalanyunk beszámolt, a rugalmasság egyik legnagyobb költsége a munka és magánélet közötti határvonal teljes elmosódása, az éjjel-nappal történő munkavégzés volt.
A megsokszokszorozódott feladatokat kísérő legáltalánosabb anyai érzés és reakció a kimerültség és a bűntudat volt. Visszatérő toposz az interjúkban „a beáldozott legkisebb gyerek”, az óvodás, akire már nem jutott idő, vagy éppen a legnagyobb, akiről a karantén végén derült ki, hogy nem haladt megfelelően a feladataival. Az egyenlőtlen terhek ellenére az anyák nem a családon belüli munkamegosztás jellegét nehezményezték, hanem a körülményeket és a járványt okolták nehéz helyzetükért. Előfordult, bár korántsem volt általános, az éles társadalomkritika, amely nagyobb fokú figyelmet várna el a döntéshozóktól mindazzal szemben, ami a négy fal között történt. Azzal azonban számolni kell, hogy ez egy szelekciós hatásnak is betudható: kutatási felhívásunkra nagyobb valószínűséggel válaszoltak olyan nők, akik kritikusabban szemlélték a járványintézkedéseket. Mindazonáltal úgy tűnik, mind a megkérdezettek, mind a tágabb társadalom a szokásos módon magától értetődőnek és továbbra is ja
[i] A vizsgálat során május utolsó heteiben 52 félig strukturált interjú készült magyarországi és erdélyi magyar anyákkal, akik olyan – jobbára középosztályi – családban éltek, amelyben mindkét felnőtt teljes állásban dolgozott otthonról, és legalább egy, 2–14 év közötti gyereket neveltek. A kutatás résztvevői: dr. Nagy Beáta (Corvinus Egyetem, Budapest), Somogyi Nikolett (Antwerpeni Egyetem), dr. Gergely Orsolya (Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem) és dr. Geambașu Réka (Babeș–Bolyai Tudományegyetem).
Sorozatunk előző részei elérhetők itt:
BBTE LAB Járványkörkép: Dégi László Csaba
BBTE LAB Járványkörkép: Rácz Béla-Gergely
BBTE LAB Járványkörkép: Bátori Anna
BBTE LAB Járványkörkép: Holló László
